2010-12-12
Ünnepekre hangolódva… itt is, ott is, amott is
Mindenekelőtt egy csepp üröm a Karácsonyváró örömben: 2011. januárjában technikai okok miatt ELMARAD a „Kolompos-toros” Újévköszöntő Mulatság…Kérjük mindazok szíves megértését és elnézését, akik számítottak erre a közös hétvégére, ígérjük, a nyáron pótolni fogjuk a most elmaradt mulatságot!
budaorskaracsonya_2010.jpg
Budaörs Karácsonya - Széki tánc - Kolompos együttes
Ezzel a meghívóval kicsit előre szaladtunk az ünnepek sorában, mert a korábbi írásban megidézett csendes, meleg fényű adventi várakozástól hosszú még az út, míg eljutunk Szerencsre. Ha kilépünk a kalácsillatú szobából, az utca egyik végén még szinte hallani véljük a távolodó Mikulás szánjának csengettyűjét, a másikban pedig már feltűnnek a kolompos-kereplős-köcsögdudás kotyolók, akik azért járnak házról-házra, hogy „megvarázsolják” a hideg idő miatt alig-alig tojó tyúkokat. No, meg azért is, hátha a házigazdától kapnak némi finomságot – darabka kalácsot, kenyeret, kis tepertőt, hurkát-kolbászt, vagy csak néhány almát, pár szem diót… - mindezt a kotyolásért és a közben elhangzó jó kívánságokért . Akadtak persze „rossz gazdák” is, akik seprűvel kergették el a kántálókat; ezeknél a házaknál csúfondáros dolgokat kívántak a szőrös szívű, irigy háziaknak.

Luca napjához, vagyis december 13-ához sok egyéb hiedelem, jóslás és tiltás is kapcsolódik. Nem volt szabad többek között sütni, szőni, fonni, mosni, kölcsönadni, viszont idő- házasság- és haláljósló nap is volt ez. A legismertebb hagyomány a Luca széke készítése, mely évszázados hagyományokkal bír, ismert volt már a Gergely-naptár bevezetése (1582) előtt is, mert akkoriban ez volt az esztendő legsötétebb napja, a téli-nyári napforduló.

A Luca székét vidékenként más-más módon készítették, az viszont mindenhol jellemző volt, hogy sokféle, 7, 9 vagy 13 féle fából (többek közt kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából) és sokáig kellett faragni, s minden nap csak egyetlen apró műveletet lehetett rajta végezni. Az így elkészült ülő (álló?) alkalmatosságot a karácsonyi misére el kellett vinni, s ráállva meg lehetett látni a falubeli boszorkányokat, mert azoknak akkor szarvuk nőtt! Cserébe viszont a szarvas boszorkányok a titkukat kifürkészőket – a hagyomány szerint – jól megkergették s akár még a pokolba is elvitték. Egyetlen védekezésként mákot, vagy apró szemű terményeket kellett elszórni a banyák előtt, mert ők addig tovább nem mehettek, míg azt össze nem szedték az utolsó szemig.

Nem boszorkányos, nem félelmetes, viszont mind a mai napig elterjedt szokás a betlehemezés, amelyről az első magyar nyelvű írásos feljegyzések nem túl régről, a XVII. századból származnak, amikor iskolai előadásként említik. A főleg faluhelyen elterjedt dramatikus pásztorjáték azt meséli el, amikor a betlehemi pásztorok felkerekedtek, hogy elsőként köszöntsék a megszületett kis Jézust. Vinni ugyan nem tudtak mit, mert nagyon szegények voltak, de a szeretetükkel megörvendeztették az újszülöttet és szüleit. A történet báját és humorát a kissé esetlen bojtárok és a reszketeg, nagyothalló öreg pásztor párbeszédei adják, és végül – legalábbis a mi előadásainkban szívből jövő muzsikaszóval és énekekkel köszöntjük a kisdedet.

Ezzel már el is érkeztünk a Szentestéhez, a Fény eljöveteléhez, a gyertyagyújtáshoz, amit már mi is családjaink körében ünneplünk. Végre mi is kicsit megpihenhetünk, s az ünnepek alatt meglátogatjuk szeretteinket, akikkel évközben ritkábban találkozhatunk. Jókat lakomázunk, jókat adomázunk, és az ilyenkor készült fényképekből látjuk, milyen gyorsan száll az idő, hiszen tavaly ez a gyermek még szinte baba volt, ez a másik pedig még meg sem született. Megemlékezünk azokról is, akik idén már nem lehetnek velünk, de a lelkük, emlékük örök mécsesként ragyog, s ez varázsolja igazán meleggé a karácsonyi fényeket.

Aztán tovahalad az idő, s ahogy csökken a még kibontatlan ajándékcsomagok száma a karácsonyfa alatt, s ahogy enyhül a fenyőillat a karácsonyfa körül, úgy közeledünk egyre inkább az esztendő végéhez. Egyre nő a nyüzsgés, kétségtelen, itt valami készül!

Előkerülnek az év végi praktikák eszközei: Trombiták, csillagszórók, hangoskodásra alkalmas eszközök, mert ezekkel lehet elűzni az év legsötétebb napjaiban körülöttünk alkalmatlankodó ártó szellemeket. Aztán előugranak a szekrényekből, vitrinekből, kredencekből a kocsonyás tálak, és szelleműző hadba indul egy hatalmas kondér is (nálunk 12 literes!), amiben hosszú órákon keresztül gyöngyözik majd a kocsonyalé, amelyben egy egész sereg csülök, köröm, malac füle-farka, egy jó adag hagyományosan füstölt házi „disznyóalkatrész”, valamennyi színhús és sok zöldség fog „ezer” fokhagymával együtt főni. Igen, az előbb felsoroltakból készül hagyományos újévi étkünk a kocsonya, lassan főzve, kétszer hűtve-szűrve-zsírtalanítva (hogy szép tiszta és átlátszó legyen), savanyúsággal, tormával, ecettel, fokhagymavagdalékkal megszórva... ki hogyan szereti.

A lényeg, hogy sertéshús legyen az újévi asztalon, hiszen a néphit szerint a disznó betúrja a szerencsét a házba (ellenben a szárnyas kikapirgálja azt). Lehet ez akár virsli is, mert hát ez a divat (és a közelmúlt szegényes hagyománya) s ezt még a gyerekek is ismerik a „hot dogból”.

Ja, és nincs Újév lencsefőzelék nélkül, füstölt oldalas levével, húsával jó mustárosan, citromosan… Mert a néphagyomány úgy tartja, a lencse, mint a pénz, szaporaság, sokaság jelképe ott kell legyen az ünnepi asztalon! És mellette milyen egészséges és finom! No, és erre már merészen rátehetünk egy kicsike sült virslit, sőt akár egy karika citromot is! A jóféle magyar borocskákkal, pálinkákkal pedig bánjunk emberséggel: köszöntsük velük egymást, jó egészséget, békességet, boldogságot kívánva, úgy, hogy inkább használjon, mintsem megártson!

Addig pedig, akikkel nem találkoznánk már az Óesztendőben, azoknak Áldott, Boldog Ünnepeket kívánunk, akik pedig még a hátralevő napokban eljönnek, őket szeretettel várjuk itt is, ott is, amott is…!

-T.S.-

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu