2011-03-17
Itt a tavasz! Jönnek a huszárok!
Nagyon vártuk, sokat vártuk, és végre itt van! Igen, itt a tavasz, s vele együtt megérkeztek a gólyák, a fecskék, a rügyfakasztó enyhülés és a tavaszi ünnepeink.
husvetitanchaz.jpg
Húsvéti táncház a Millenáris parkban

Előbb elbúcsúztattuk a telet, a kisze-babát bevetettük a patakba, átbújtunk a zöldág alatt, majd elénekeltük a naphívogatót és az esőcsalogatót. Aztán előkerültek a kokárdák, és országosan megemlékeztünk 1848. március 15-éről, a forradalmi ifjakról, akik 163 éve ezen a napon tollat és kardot ragadtak, hogy a reformkori eszméket 12 pontba foglalva az európai forradalmi mozgalom élharcosai legyenek. Az 1848-49-es történéseket mi a magunk eszközeivel egy kissé távolabbi, mesebeli helyszínen (vagyis nem a forradalom bölcsőjének számító egykori Pest-Budán) elevenítjük fel. A babos kendős fecskefalvileányok épp a falu főterén énekelnek és játszanak, amikor megjelenik a fényes huszárregiment. A kapitány kosztot, kvártélyt és huszárnak való legényeket kér a falucska elöljárójától. Megkezdődik a toborzás, majd a falu népe megvendégeli a huszárokat, akik másnap muzsikaszó mellett indulnak a csatába, hogy valamivel később diadalt aratva térjenek vissza. Tehát mi nem is a forradalom napjáról, inkább az azt követő, Európai mércével mérve is páratlan szabadságharcról alkottunk egy lenyomatot, vagy inkább élőképet csákós-mentés-kardos huszárokkal, kisdobossal, magyar zászlóval, verbuválással. A mesejáték kétségtelenül leglátványosabb eleme az újoncok toborzása, „felfegyverzése” masíroztatása, kiképzése. Jókat szoktunk mi is derülni az esetenként kicsit csetlő-botló legénykéken, akik azonban hamar ellesik a regulát a kapitánytól, s mire elindulnak a képzeletbeli ütközetbe, már egész jól tudják a „jobbra át!”-ot és atisztelgést is.

A valóságban, bármily meglepő, majdnem ugyanígy zajlott mindez. A tényekhez tartozik, hogy a toborzás,mint hadkiegészítő tevékenység évszázados hagyományokkal bír. Már a XVI.-XVII. századtól vannak feljegyzések a hadfogadás ezen módozatáról, amikor „megkiáltották a zsoldot” s az egyéb feltételeket, azután szép szóval, pénzzel, ígéretekkel, itallal csalogatták az újoncokat. Aki kötélnek állt, és elfogadta a „parolapénzt”, azt mustrára rendelték. A mustramester szemrevételezte, hogy egyáltalán alkalmas-e a fegyverforgatásra a jelentkező, van-e megfelelő hadfelszerelése, rátermettsége, alkata a katonáskodáshoz. Ha igen, az elöljáró a soltésszal (hadbíróval) felolvastatta a hadicikkeket, majd feleskette az újoncokat az ezredzászlóra.

Ezt a gyakorlatot is kihasználva 1715-ben az akkor uralkodó III. Károly törvényt hozott az állandó hadsereg felállításáról. A Bánságot ekkor még a török seregek zaklatták, a nemességgel pedig igyekezett kesztyűs kézzel bánni a Habsburg uralkodó, így inkább önálló reguláris hadsereget szervezett. A toborzás eleinte a fentebb leírtak szerint zajlott és kiterjedt az egész Birodalom területére. Azonban a polgárosodó nyugati területeken egyre nehezebben ment a verbuválás, a katonáskodást igyekeztek pénzzel, csalással, szökéssel kijátszani, elkerülni, ezért 1780-tól ezeken a területeken a conscriptio („újoncozás”) gyakorlatát alkalmazták. Ennek értelmében összeírták az ember- és állatállományt egy adott területen és azt a hadsereg stratégiai szempontjai szerint különböző minőségi kategóriákba sorolták.
A keletebbre eső területeken még jó ideig megmaradt a virtuskodást sem nélkülöző táncos-mulatozós verbuválás, amit az úgynevezett „WerbungKommando” bonyolított le (maga a verbunk szó a német „werbung”=édesgetés, csábítás, szerzés, mai értelmében "reklám" kifejezésből származik). Itt nem titkoltan a legcsillogóbb részét villantották meg a huszáréletnek. Folyt a „verbunkbor” két font húst is kaptak a jelentkezők, megcsodálhatták a remekbe szabott hadfelszerelést a harci paripákat s a hivalkodó verbunkos táncot is, sőt maguk is táncolhattak, ehettek, ihattak, ami gyakran azzal végződött, hogy elszegődtek 10-12 évre, vagy akár életfogytig tartó katonai szolgálatra.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy amikor a tízévente illetve háború esetén elrendelt hatósági sorozásra is sor került (pl.: a napóleoni háborúk idején), bizony a hadsereg aprópénzének számító gyalogos ezredeket erőszakkal összefogdosott legényekből tudták csak kiállítani, s ott hiábavaló volt az édesgetés, csalogatás. Nem volt gond azonban az értékes aranypénzként számon tartott lovas huszárok toborzásával. Sok fiatal kitörési lehetőséget látott a szolgálatban. Egyeseket az erőfitogtatás vonzott, mások az egyre nehezebbé váló jobbágy- vagy szolgasorból próbáltak ily módon kiszakadni. Voltak akik a törvény elől menekültek, akadtak akik szerelmi bánatukban álltak be a sorba, míg némely fiatalembereket a kalandvágy és idegen országok megismerése csábított a seregbe. Nem vitás, a huszároknak óriási híre járt már akkoriban Európa- sőt világszerte. Találkozunk velük a kontinens több pontján is, ahol fizetségért cserébe mutatták meg harci tudományukat. Bátorságnak, leleményességnek nem voltak híján. Máig példátlan „huszárcsínyként” tartják számon Hadik András haditettét, amikor egy 4320 fős csapattal megszállta és óriási, 215.000 talléros hadisarcra kényszerítette Berlin városát. Ha még messzebbre tekintünk, nem szabad elfeledkeznünk azokról a huszárokról sem, akik eljutottak az Újvilágba és komoly kiképzéseikkel győzelemre vitték az amerikai függetlenségi háborúban az északiakat. Közülük is kiemelkedik a karcagi születésű Kováts Mihály, aki Washington tábornok oldalán megszervezte az amerikai könnyűlovasságot a magyar huszárezredek mintájára, majd 1779. május 11-én a charlestoni ütközetben életét adta az amerikai függetlenségért.

Ilyen és ehhez hasonló múlttal rendelkezett a harcedzett, s a magyar szabadságharcban oroszlánrészt vállaló jól képzett huszárság, és különös hangsúly esett a verbuválás intézményére is. A honvédség toborzása májusban kezdődött, majd több hullámban, de folyamatosan zajlott, s hamarosan 10 zászlóaljat állítottak fel a frissen felfogadott újoncokból.

Ezzel együtt már a pesti forradalom után megalakult a félkatonai jellegű Nemzetőrség, amely arra nagyon jó volt, hogy a férfiak megtanulják a fegyverhasználatot és az alapvető katonai fogalmakat. Az áprilisi törvények értelmében ekkor már a Magyarországon állomásozó cs. és kir. haderők is engedelmességgel tartoztak a magyar hadvezetésnek. Rajtuk kívül német lengyel és olasz légiók is segítettek a magyaroknak, de érkeztek még önkéntesek Ausztriából, sőt az Oszmán Birodalomból, és Oroszországból is.

Szerencsétlenségünkre a nemzetiségi kérdés halogatása miatt a horvátok, szerbek és románok, az erdélyi szászok és részben a szlovákok is ellenünk fordultak, ugyanakkor a ruszinok, szlovének, bunyevácok, a német nemzetiségek, és a szlovákság nagyobb része a magyar szabadságért fogott fegyvert. A tábornokok és főtisztek közt is sok idegen ajkút találunk: a lengyel Bem Józsefet és Dembinszky Henriket, a szerb Damjanich Jánost és Vukovics Sebőt, vagy a horvát Knezič Károlyt, a román Móga Jánost, a német Aulich Lajost, és Pöltenberg Ernőt, hogy csak a legnevesebbeket említsük.

Talán érthetőbb ez a nagy nemzetközi részvétel, ha felidézzük: 1848 a forradalmak éve volt Európában, a „népek tavasza” melyek közül őszre már csak a magyarországi szabadságharc volt talpon, így a kontinens minden szabadságvágyó népe lélegzetvisszafojtva figyelte egy nagy múltú nemzet heroikus küzdelmét az őket elnyomó gigászokkal.

Sajnos azonban bármekkora hit, lelkesedés és hősies helytállás is vitte a magyar huszárokat, honvédokat, önkénteseket, légiósokat csatáról csatára, a közel 200 ezer fős orosz intervenciós hadsereggel megtámogatott és jól felszerelt 165 ezres Habsburg haderővel szemben ez kevésnek bizonyult. A majd kétszeres túlerővel rendelkező császári erők így is csak rendkívüli veszteségek árán tudták vérbe fojtani az önrendelkezésükért harcoló magyarokat és a velük szövetséges más nemzetiségű erőket.

És hiába a vitatott fegyverletétel, a megtorlás, a történelmi értékítélet egyértelmű: ha az 1848-as Forradalomról és Szabadságharcról emlékezünk, nem a vesztes csatákat siratjuk, nem bukásról beszélünk lesütött szemmel, hanem hőseinket ünnepeljük! Huszárokat, honvédeket, magyarokat és velünk rokonszenvező idegeneket, mert ők - mint azok a kicsiny huszárpalánták, akik Fecskefalván felesküdtek a magyar zászlóra, hogy megvédjék a hazát -, életüket és vérüket adták azért, hogy mi most, 163 év múltán is büszkén, emelt fővel és végre szabadon emlékezhessünk rájuk!

 

T.S.