2013-01-26
Túl a Világ Végén…
Sajnos nem sikerült belefoglalni a címbe azt a sokféle érzést, ami rendhagyó módon, két héttel utolsó írásom óta most kikívánkozik belőlem, mivel két történet kavarodik bennem, bennünk - az egyik fehér, a másik fekete.
 
 
Ebből azonban nem szürkeség lesz, hanem két érzés válik külön: az egyik a befogadás, a másik az eltaszítás érzése. Angol krimiken nevelkedett olvasóink kétségbeesettségét szeretném enyhíteni azzal, hogy a történet első fele nincs szoros kapcsolatban a másikkal, sem időben, sem térben csupán egy közös vonást vélhetünk felfedezni, miszerint mindkét esetben a Kolompos együttes a cselekmények főhőse, vagy "elszenvedője".

A cím is egy kicsi magyarázatra szorul, hiszen már harmadszor bukkan fel ez a "világ vége-motívum", ami most egy újabb jelentéssel bővül, ha az érthetőség kedvéért megtoldjuk a címet, s ebből így lesz "Túl a schengeni világ végén". Bizony, olyan helyen jártunk január 12-én, ahol még soha! Közösen kutattuk az emlékeket, s volt is egy közeli találat, miszerint a kilencvenes évek elején az akkori Csepel Táncegyüttes utánpótlás-csoportjával Helsinkibe utaztunk, mégpedig vonattal és komppal, így volt alkalmunk megtapasztalni, milyen az, amikor egy egész vasúti szerelvényt "átkonvertálnak" az akkor már bomlófélben lévő Szovjetunió kötöttpályás rendszerére, vagyis több órás procedúra árán a vonat egy másfajta futóművet kapott, alkalmazkodva a szovjet vasút szélesebb nyomtávjához.
Ekkor jártunk először az akkor még szovjet fennhatóság alatt álló Kárpátalján, ami viszont nem volt több egy kötelezően lehúzott redőnyös éjszakai átutazásnál (ami folytatódott a balti államoknál, ahol épp hadi helyzet volt, ugyanis akkor "dúlt" a csendes forradalom a Baltikumban).

Idén ilyesmiről szó sem volt, mégis azért érezhető volt a "másmilyenség": útlevél, útlevélvizsgálat, várakozás, mogorva, fegyveres határőrök, vámosok, pecsételések. Ettől eltekintve a határ túloldalán megszűnt a feszültség, s vígan szlalomoztunk a havas úton a 30-40 éves Ladák, s egy-két "újszagú" japán terepjáró társaságában!
Mert az külön emelte a 2013. év első előadásának a fényét, hogy a műsor helyszíne valamivel több mint 300 kilométerre volt az otthonunktól. Eleinte kissé párás időben, később szikrázó, havas, mínusz 10 fokos verőfényben róttuk a kilométereket, míg a beregi tájakon már a hó volt az úr.

Aztán megérkeztünk Beregszászra ahova a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületétől kaptunk meghívást, s legnagyobb meglepetésünkre még a parkolóban kéregető cigánygyerekek is csodálatos beregi tájszólással, választékos magyar nyelven koldultak.
A beregszászi magyar főkonzulátus fővédnöksége alatt zajló családi nap záróeseményeként szerepeltünk az épp teljes felújítás alatt álló II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola igen impozáns épülettömbjének Gross Arnold termében, ami zsúfolásig megtelt a helyi, illetve a közeli településekről érkezett magyar gyerekekkel, szülőkkel, nevelőkkel.
A hangulat és a fogadtatás azokra az időkre emlékeztettek bennünket, amikor első ízben kerültünk ki Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, s ott elképzelhetetlenül nagy szeretettel vettek körül bennünket. Bizony, itt is azt éreztük, hogy felforrósodik a levegő, s az amúgy ismeretlen közönség ismerősként szeret bennünket, együtt harsogjuk, zengjük a dalokat, együtt éljük át a Varázslást, Regölést és a Vadászatot, mely nekünk is egy spirituális beteljesülés, és a végén pedig egy emberként hömpölyög a táncoló közönség az érdeklődéshez mérten kissé alulméretezett főiskolai díszteremben…

Köszönjük Beregszász, köszönjük Beregszásziak, köszönjük Konzul Úr ezt a csodálatos élményt! Nem tudom kívánhattunk volna magunknak ennél szebb, forróbb, magyarabb évkezdést!?

S most az ünnepből és Schengenen túlról térjünk vissza a fekete-szürke hétköznapi valóságba. Rendkívüli híradásunk kevésbé örvendetes második fele egy XVI. kerületi intézményhez kötődik, ahol bizony a kilencvenes évek közepén, amikor először kinyitottuk a hangszertokunkat egy félreeső kis kuckóban, a Nagyteremben még a szovjet Vöröshadsereg árnyképei lebegtek, s Erzsébetligeten vörös csillagból több volt, mint elfogadható illemhelyből.
Sebaj, elkezdtük a kisteremben havonta egyszer, aztán átkerültünk az aulába, de a Nagyteremtől ódzkodtunk, mondván, egy akkora - hogyan is fogalmazta egy bennünket ócsároló nagytekintélyű kritikusunk…? Ja, igen: "kultúrhodályban" - elvesznénk mi is a közönség is és a bensőséges hangulat is.

Aztán a helyi evolúciós folyamatoknak köszönhetően az intézmény és környéke levetette viseltes katonazubbonyát és vidám tavaszi színekben újult meg. Közben igazgatók jöttek, mentek, s volt, amelyik mindenképp szabadulni szeretett volna tőlünk, hogy saját embereit a helyünkre tehesse. Ő már nincs ott, mi még igen. Aztán sorra nőttük ki a kisebb helyiségeket, a 10-12 fős kezdeti látogatottság után szép lassan ideszoktak a környékbeli családok s néhány éve végül mégis a Nagyteremben kötöttünk ki. A sikerre való tekintettel már jó ideje kéthetente csapunk a húrok közé, és a budapesti gyermektáncházak átlag 30-50 fős látogatottságához képest Erzsébetligeten stabilan 100 fő feletti a jegyvásárlók száma, de volt már olyan farsangi mulatság is, ahol kb. négyszázan voltunk, s ma már rendszeresen jönnek távolabbi kerületekből illetve az agglomerációból is családok!

Most azonban egy olyan kényszerállapottal kell szembesülnünk, melyben az intézmény kénytelen prioritást és helyet biztosítani olyan hétvégi (szombat esti-éjszakai) rendezvényeknek, báloknak, amelyek anyagi fedezetet biztosítanak zavartalan működéséhez, cserébe azonban fel kell áldoznia a vasárnap délelőttök egy részét. Ezért holnaptól, január 27-étől havonta egyszer találkozunk a Kolompos táncházban (ne tévesszen meg senkit, hogy a www.kulturliget.hu programajánló plakátján gyerekkoncert szerepel!).
A döntést vegyes érzelmekkel fogadtuk, mert önmagában az még nem lenne baj, ha felszabadulna egy vasárnap délelőttünk, s mi is egy kicsit élhetnénk a "nem-Kolompos" famíliák rendezett hétvégi életét. Vagyis szívesen elmennénk a gyermekeinkkel színházba, állatkertbe, vadasparkba, családi misére, a rokonokhoz, vagy szimplán csak lógatnánk otthon a lábunkat. Sőt, az sem kizárt, hogy ezekre a megüresedett vasárnapokra elvállalhatnánk egyéb fellépéseket "piaci áron", mert amúgy Erzsébetligeten a régi kapcsolatra és a rendszerességre való tekintettel nagyon baráti tiszteletdíjért muzsikálunk.

Mégis, könnyen előfordulhat, hogy ez lesz az első, de jelentős lépés majd másfél évtizedes múltra visszatekintő táncházunk leépítéséhez. Mert ez a döntés épp a gyerekeknek és rajtuk keresztül az idelátogató családoknak okoz csalódást, s épp rájuk nincs tekintettel. Azokra a kicsi emberekre, akiknek a két hét is meglehetősen hosszú idő volt két Kolompos mulatság között, de azt be lehetett osztani úgy, hogy pl. "egyik héten megyünk Nagyiékhoz, másik hétvégén Kolomposra". S ez még egy felfogható időintervallum az idő fogalmával és a számok világával épp ismerkedő apróságoknak is, akik abban mérik a napok múlását a következő eseményig, hogy mennyit kell még aludni. Azt nem fogják érteni, hogy a következő Kolompos táncházig harmincat kell aludni. Nekik az egy örökkévalóság, egy hónap alatt teljesen megváltozik a természet, egy hónap alatt leérik a cseresznye, a meggy, az eper, egy hónap alatt egy újszülött kistesó másfélszer akkorára nő, egy kisiskolás egy csomó betűt, számot megtanul, apának meg, ha nem borotválkozik, hatalmas szakálla nő. S ha valami közbejön – betegség, családi esemény – s kimarad egy újabb hónap, addigra már csak pislákoló emlékei maradnak csak, milyen jó is volt együtt táncikálni a többi gyerkőccel, családdal, s együtt énekelni Leventével meg a többi kolompossal.

Ezzel együtt igyekszünk tolerálni az Erzsébetligeti Színházban kialakult helyzetet, mert reméljük, hogy senkinek sem érdeke szélnek ereszteni a "jövő közönségét", és sikerül valami jó, vagy ennél jobb megoldást találni a belátható jövőben. Addig kérjük minden család megértését és türelmét, illetve javasoljuk, látogassanak el más helyszínekre is ahol fellépünk, hogy kárpótolhassuk a gyerekeket, egy jót énekeljünk, táncoljunk, s hogy az Új Esztendőben is "vígan legyünk"!

 

 

Timár Sándor - Kolompos együttes

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu