2013-02-13
Farsang, vagy karnevál?
Elmúlt farsang, itt hagyott,
A lányoknak bút hagyott.
De énnékem nem hagyott,
Mert én most is víg vagyok.
 
 
Ma, 2013. február 13-án a keresztény emberek nagy része egy kicsit megcsendesedett, magába szállt, s nem csak azért, mert az egyházfő, XVI. Benedek pápa épp a napokban jelentette be távozását a Vatikán éléről, hanem mert ma veszi kezdetét az idei nagyböjt. Sokan ma fogadalmat tettek, hogy miről mondanak le a következő negyven napban, hogy lelkileg, akaratukban megerősödve várják a Feltámadás ünnepét.

Azonban még mielőtt belemerülnénk a nagyböjtbe, pillantsunk vissza az elmúlt pár hétre, az idén szokatlanul rövid farsangi időszakra. Mert van még egy kevés a hideg, havas, fagyos télből, ami ugyanakkor elhozta (sőt, a tegnapi húshagyó keddel el is vitte) farsang havát, a bálok idejét, amit régen, de akár még 60-70 éve is nehezen lehetett elképzelni nyikorgó hó és csikorgó hideg nélkül, tekintve, hogy a vidéki sáros utak egyébként alig voltak járhatók. Ilyenkor azonban szánra lehetett ülni és sokszor a befagyott patak, tó is segítette, közelebb hozta egymáshoz a bálozni készülő fiatalokat. Mert bizony régen ezt a Vízkereszttől Hamvazószerdáig tartó néhány hetet várták egész évben az ifjú hölgyek és urak, falun, városon, kunyhókban, palotákban egyaránt, mert ilyenkor lehetett párt választani, ismerkedni, és ilyenkor tartották a legtöbb lakodalmat is!

A farsangi maskarás ünnepségek, karneválok története az ókorig, sőt, eredete az őskorig nyúlik vissza. Már kezdetleges, pattintott szerszámokkal felfegyverzett őseink is használtak álcázásként állatbőrt, szarvakat, hogy megtévesszék az elejteni kívánt vadat, hogy álcázzák magukat. A sikeres vadászat után aztán szakrális ünnepség keretében elevenítették fel a zsákmányszerzés emlékezetes pillanatait. Sok helyütt áldozati ünnepeket is tartottak, megköszönve isteneiknek az elejtett vadat, melytől a létük függött. Sok természeti népnél még a modern korban is megfigyeltek hasonló rituálékat. Ez a fajta alakoskodás, álarc mögé bújás a farsang egyik legérdekesebb motívuma, amikor az emberek (akár kicsik, akár nagyok) mások "bőrébe" bújva kipróbálhatnak új élethelyzeteket. Ez a fajta átalakulás segítette át a régmúlt embereit a sötét tél nyomasztó napjain, amikor a fényre vágyva, az elmúlástól félve, szabad utat engedtek életösztöneiknek és a maskarák leple alatt ettek-ittak, táncoltak-mulattak, duhajkodtak-bujálkodtak.
Bizony, ma már nem tudjuk, milyen lehet hónapokig a hideg és a sötétség nyomasztó fogságában élni, mert a technika számos vívmánya varázsol fényt és meleget a hétköznapjainkba is. Talán úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor áramszünet van, és átláthatatlan feketévé válnak az utcák, a házak, és hosszú idő, meg némi csillagfény szükséges az embernek, amíg valamelyest képes lesz tájékozódni.

A történelmi korokat szemlélve látható, hogy valóban, a tél és a sötétség beállta ösztönösen a Fény keresésére sarkallta az embereket. Nem véletlen, hogy a téli napforduló idején születik a Megváltó, és december 25-re teszik a perzsa Mithrász világra jöttét is. Erre az időpontra esik továbbá Ozirisz (Egyiptom), Nimród (Mezopotámia), és Jupiter (Róma) ünnepe, később a keresztény Karácsony és a zsidó Hanuka, vagy a hajdani germán Yule illetve az afro-amerikai Kwanzaa. A rómaiaknál is a téli napfordulóval vette kezdetét a földművelők istenének, Szaturnusznak a tiszteletére rendezett Szaturnália ünnep. Az először december 17-én tartott, majd folyamatosan bővülő, végül egyhetes ünnep alatt minden korlátozást feloldottak, még a rabszolgák is viselkedhettek szabadként, sőt, akár úrként is. Az emberek apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak (tiltott volt a drága holmi), melyek értékét a körítés tette igazán naggyá (volt például, hogy egy pár csipetnyi fűszert szolgák hada vitt el a szomszédnak). Engedett volt továbbá az amúgy tiltott kockajáték, és álló hétig folyt a bor, roskadoztak az asztalok a finomságoktól, amiből mindenki kedvére ehetett és féktelen tombolással készültek a hosszú sötétségre.
Azt gondolhatnánk, hogy ezen parttalan, élvhajhász tivornyázásoknak a kereszténység egy csapásra véget vetett, de nem így történt. Sok "pogány", más kifejezéssel "nem keresztény" rítus a tiltások ellenére megmaradt, az egyház összesen annyit tudott tenni, hogy megtöltötte liturgikus tartalommal, vagyis kénytelen-kelletlen tudomásul vette ezen szokások és az emberi lélek túlélési szándékait. Így aztán a Szaturnália szép lassan betagozódott a keresztény évbe, s Európa-szerte Festus Fatuorum (Bolondok ünnepe) néven élt tovább. Ezeken a zajos, néha a tébolyig felfokozott ünnepeken az adott társadalom groteszk lenyomataként rendes egyházi szertartás közepette királyt illetve pápát választottak pompás udvartartással, és egy apró szépséghibával: a kockavetéssel kisorsolt királyt ugyanis az ünnepség végén, a böjt kezdete előtt feláldozták. Victor Hugo érzékletesen ír erről a Notre Dame-i toronyőr című alkotásában, ahol a "Púpost" vagyis Quasimodot választják a bolondok pápájává.

A Festus Fatuorum a böjt előtti napokban zajlott, ugyanúgy, mint a Szaturnáliák középkori utódaként ismert karneválok, melyek Itália területén voltak igen népszerűek. Maga a szó "karnevál" magyarra fordítása kétféle olvasatban is ismeretes. Egyik feltevés szerint a "carne vale", "ég veled hús" jelentés utal a Húshagyó keddre, illetve az azt követő nagyböjtre. Más értelmezés szerint a "Carrus navalis" "hajókocsi", még a pogány Dionüszosz ünnepekből maradt vissza, ugyanis egy hajó formájú, étellel-itallal bőségesen megrakott guruló szerkezet jelképezte a bőséget és a termékenységet. Ez a hagyomány folytatódott Rómában a február 15-én megrendezett Lupercalia-ünnepen, ahol ezt a bizonyos kocsit álarcos tömeg kísérte tánccal, zeneszóval.

Velencében már a köztársaság megalakulása idején (697) is nagy érdeklődésre tettek szert a lóversenyek, állatviadalok, álarcos felvonulások. 1094-ben Vitale Falier, dózse vezetése idején kelt az az írásos feljegyzés, amely szerint az adriai köztársaság fényes tengeri győzelmeit népünnepéllyel tette emlékezetessé. Később, a Medici család uralkodása idején már komoly hagyományok és törvények szabályozták a karneváli forgatag menetét, az öltözködést, maszk- és fegyverviselést. A XVIII. században Velence elnyeri a megtisztelő "farsangok városa" címet, és ekkor Európa nemesei százával utaznak az Adria gyöngyszemére mulatni, kaszinózni, színházi előadást nézni. Így tett Ferenc József is 1869-ben, amikor inkognitóban részt vett a karneválon. A történelem viharai nem kímélték a hajdan tengeri hatalomként tündöklő városállamot, és a hanyatlás a karneválokat is egy időre magával rántotta, így évszázados szünet után 1980-tól él újra ez a hagyomány. Mindeközben velencei mintára a karneválok elterjedtek az egész Mediterráneumban. Spanyolország több városában és szigetén (Cadiz, Tarragona, Solsona, Kanári-szigetek), Portugáliában (Lisszabon, Madeira, Lazarim), Franciaországban (Nizza, Párizs), és még számos helyen. Európa más területein is dívott ez az ősi téltemető mulatság Rijekától Baselig, Mohácstól Münchenig, Villachtól Kölnig. A farsangi időszakot a brit szigeteken a "Pancake Day", vagyis a palacsintasütő nap zárja, mely hagyomány aztán a világszerte gyarmatosító angol telepesekkel elkerült olyan messzi országokba, mint a mai Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland, Fülöp szigetek.

Magyarországon Mátyás király, illetve a reneszánsz idején honosodott meg a tél végi maskarázás a főúri körökben itáliai hatásra "karnevál" néven. A városi (többségében németajkú) polgárság illetve a falun élők közt bajor-osztrák hatásra terjedt el. Az elnevezés gyökere – "vaschang" – is bajor-osztrák eredetű, első írásos említése 1283-ból való, s mivel a szokás a középkortól minden egyházi tiltakozás ellenére igen népszerűvé vált, a társadalom alsóbb rétegeiben a farsang elnevezés honosodott meg szemben az arisztokrata karnevállal.
A farsang a népéletben a Karácsony után a legváltozatosabb, legkülönfélébb szokásokat felvonultató ünnepségsorozat. Sok elemét "nyugati importból" szerezték be, mint például a kereszténység előtti időkből való véráldozatokat megjelenítő, de a művelt Európában sokáig igen népszerű kakasütés, tikverőzés vagy gunárnyakszakítás. Ezek részletezésétől eltekintenék, de a Négy Mancs talán körbejárhatná ezt a témát szűkebb pátriárkájában, Ausztriában, Németországban, ahonnan ezek a hagyományok származnak… Ezt egyébként Bridgitte Bardot meg is tette 2000-ben Csurgónagymartonon (mire egy időre be is tiltották a kakasütést), ezzel világhírt szerezve a somogyi falunak és a hagyománynak is.

Jellemző mozzanata a farsangi játékoknak az álarcos, jelmezes alakoskodás, amihez sok esetben valamiféle kis dramatikus játék tartozik. A magyar néprajzosok még ötven-hetven évvel ezelőtt is szinte bárhova bökhettek a Kárpát-medence térképére, jó eséllyel találtak szinte mindenhol farsangi szokásokat, télűző, termékenységvarázsló, jósló rítusokat, melyekhez koronként, nemenként más-más játék, hagyomány tartozott. A legények sok esetben állatokat utánoztak (kecskét, lovat, medvét, gólyát), vásári komédiákat rögtönöztek. A Csallóközben maskarás fiatalok, a dőrék (más felvidéki falvakban a bakkuszjárók) házról házra jártak adományt gyűjteni, s "mellékesen" megcsipkedték a lányokat, korommal kenték be a szobák falát illetve az utcán, házakban lévőket, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Sok helyütt tréfás lakodalmat, halottsiratót tartottak, az Alföldön pedig betyárjátékot adtak elő.
A farsangi játékok két különleges példája a rabvágás, ahol – szintén külső, európai mintára – a bírói ítélkezést jelenítik meg, illetve az Udvarhely megyében és Gyergyóban a II. világháborúig oly népszerű moralizáló népi dramatikus játék a dúsgazdagolás. Utóbbi szintén határainkon túlról érkezett s középkori eredetű (az ismeretlen szerző Comico-Tragoedia című műve 1646-ban keletkezett), és a bibliai Lázár illetve a mulatozó Gazdag ember példázata, melynek során a Gazdag a pokolba kerül.

A sort még hosszasan lehetne folytatni, mert a telet már nagyon száműzni kívánó falusi emberek ezernyi módozatát eszelték ki az adománygyűjtésnek, a fiatalok az ismerkedések, udvarlásnak, lányos házba való bejutásnak. Az összes közös megmozdulásnak a tréfa, vidámság, a játék és az élet újra indulása, szeretete volt a közös jellemzője. A különböző korú férfitársaságok esténként a kocsmában fogyasztották el amit napközben kaptak, s a leányok a fonóban, táncházban várták, hogy a napközbeni évődés, ismerkedés után a legények megforgassák őket, akik közül a szerencsésebbek kitűzhették kalapjukra a kiválasztott leánytól kapott bokrétát.
A bálok farsangvasárnapig tartottak. Az utána következő hétfőn az asszonyok még mulathattak egy utolsót az asszonyfarsangon, ehettek és ihattak kedvükre, egyes helyeken pedig este még macskabált is tartottak.
Húshagyó kedden előkerültek az utolsó megmaradt sonkák, kolbászok is a kamrákból, de ilyenkor már nem volt helye hangoskodásnak, már csak Cibere és Konc viadala volt hátra.

Mert a végére még maradt egy nagyon érdekes dramatikus játék, mely szintén fellelhető Európa-szerte, s amelyet már a XVI. századtól feljegyeztek magyarországi krónikások. Ez pedig a böjtöt képviselő Cibere vajda és a zaftos, húsos étkek megtestesítője, Konc király párviadalát mutatja be, méghozzá két részletben. Vízkeresztkor Konc király diadalmaskodik, s ezzel kezdetét veszi a farsang. Ám húshagyó kedden Cibere vajda mégis felülkerekedik Konc királyon, s másnap, hamvazószerdán (idén épp a mai napon, február 13-án) kezdetét veszi a negyven napos nagyböjt.

Végezetül az étkekről még röviden annyit, hogy a téli disznóvágások csemegéi nagyjából február végéig tartottak ki. Előbb a hurkafélék, a kocsonya, disznósajt került az asztalokra, később a füstölt húsok, sonka, kolbász, szalonna, illetve a tepertő. Tipikus farsangvasárnapi étel a tyúkhúsleves és a töltött káposzta, de ilyenkor már a böjt előhírnökeként ciberelevest is tálaltak. Ma a legjellegzetesebb farsangi ételnek a fánkot tartjuk (szalagos, vagy csöröge) de régebben rétest is sütöttek, s úgy tartották, ha jól nyúlik a tészta, bőséges lesz a termés, szerencsés lesz az év. A farsangi fánknak is mágikus erőt tulajdonítottak, az első sütésből félretettek néhányat, amikor pedig megszáradt porrá zúzták, s a beteg állatoknak adtak belőle.

De vajon mi történt azzal a sok finomsággal, amit nem tudtak elfogyasztani hamvazószerda előtt? A bölcs nép erre is talált megoldást, amelynek a neve torkos- vagy zabáló csütörtök - ami épp hamvazószerda után következik -, amikor is egy napra megszakad a böjt, hogy a rengeteg jó falat ne vesszen kárba, mert ahogy a népi regula tartotta: "Inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon".

Nos, én ezzel a bölcsességgel kívánok a tovább farsangozóknak jó mulatást, a böjtölőknek pedig erőt, kitartást és testi-lelki megtisztulást!

 

 

Timár Sándor - Kolompos

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu