2013-03-12
Márciusi ifjak
"Szent Gergely doktornak" napján, nemzeti ünnepünkhöz közeledvén számos gondolat igyekszik elsőbbséget szerezni magának, hogy figyelmünket olyan előttünk járókra vesse, akik életükkel példát mutattak, cselekedeteikkel történelmet írtak.
 
 

A krónikás leginkább két olyan helyzetet ismer, ami megnehezíti az életét: ha túl sok a mondanivalója, avagy ha nincs neki. Mert a krónikás figyeli a világ rezdüléseit, s egy végtelenül hömpölygő folyamat részeseként igyekszik közvetíteni, vagy épp formálni azt. A fenti bevezetés is sejteti, hogy a még törékeny, de már pezsdülni vagy még inkább pezsdíteni szándékozó tavasz első hónapjában idén számos jeles nap és esemény és megemlékezni való akad a Nőnaptól Húsvétig. Ezek közül kettő igen szeretett és megbecsült darabja a Kolompos repertoárnak, s bizony a közös bennük az, hogy mindkettő ifjú emberekről, ifjú emberekhez szól.
Történelmi és naptári időrendben is a Gergely-járás kívánkozik előre, s az sem titok, hogy ez a zeneszámunk már rég nagykorú, mert valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején született! Magának a néphagyománynak az alapjaihoz viszont már közel 1200 esztendőt kell visszaugranunk az időben, ugyanis Kr.u. 830-ban rendelte el IV. Gergely pápa neves elődjének, I. Szent Gergelynek az iskolai ünneplését. A megemlékezést a "nép pápájának" is nevezett Gergely halálának napján, március 12-én tartották.

Szent Gergelyt a keresztény egyház egyik legkiemelkedőbb vezetőjeként tartják számon. Tehetős arisztokrata családba született, szülei a legjobb iskolákba járatták, értett a kereskedelemhez, közigazgatáshoz, pénzügyekhez, tanult jogot, s jártas volt a retorikában, dialektikában. Ifjú éveiben megismerkedett a Szentírással, amely egész életpályáját meghatározta. Igaz, csak 14 évet töltött a keresztény egyház élén, de egy teljes életre való munkásságot vállalt magára, amit sikerrel véghez is vitt. Vezetése alatt megerősítette Róma és a keresztény egyház pozícióit egy olyan viharos korban, amikor a hajdani Római Birodalom romjain barbár törzsek és a rivális Bizánc marakodtak, s amikor természeti csapások, járványok és éhínség tizedelte a lakosságot. Örökölt vagyonát szétosztotta a szegények közt, ő maga pedig a lehető legpuritánabb módon élt. Megreformálta a közigazgatást, ezzel együtt az egyházi birtokokat szigorú ellenőrzés alá vette, így a 400 ezer km²-nyi terület (ez négy Magyarországnyi!) gazdasági hozadéka onnantól a kincstárat gyarapította.
Számtalan teológiai tanulmányt, levelet írt, megváltoztatta az addig hivatalos miserendet és összegyűjtötte, rendszerezte majd a liturgia részévé tette a jellegzetes egyházi dalokat, zsoltárokat, melyeket neve után gregorián énekeknek neveztek el. A nép jótevőjeként tisztelt pápa számos nevelési célzatú írásművet hagyott hátra, így kora egyik legolvasottabb szerzője, később pedig az iskolák a tanítók, diákok, zenészek és kántorok egyik védőszentje, patrónusa lett. Neve napján (március 12.) kezdődött a tavaszi félév az iskolákban, és ezzel együtt indult meg a munka a szántóföldeken.
Gergely patrónus tiszteletére a diákok jelmezekbe (püspök és két káplán) öltözve jártak házról házra mendikálni (énekelve, kántálva adományt gyűjteni). A Gergely napi rekordáció (megemlékezés) egyszersmind diáktoborzó esemény is volt, s minél több adomány, illetve diák lett a gyűjtés eredménye, annál biztosabb lett a tanító javadalmazása, az iskola fenntarthatósága. Sokan kaptak így elemi képzést, hogy a rátermettebbek olyan helyeken folytathassák tanulmányaikat, mint Sárospatak, Debrecen, Nagyszombat, Buda, Pest, Pozsony, Pécs.
A Gergely napi alakoskodás egész Európában ismert volt, nálunk Erdélytől Zaláig népszerűségnek örvendett, a Dunántúlon és Palócföldön a közelmúltig élő szokás volt, újabban pedig hagyományként újratanulják a gyerekek az óvodákban, iskolákban.

Most azonban nézzünk utána már egy következő kornak és korosztálynak, melyet történelmi értelemben is márciusi ifjakként ismerünk. Ők azok, akik utcák, terek névtábláiról, közintézmények pecsétjeiről köszönnek vissza szerte a Kárpát-medencében, nap mint nap (Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Tompa Mihály, Arany János, Irinyi József, hogy épp csak a belvárosiakat említsem). Ők azok, akiknek cselekedeteiről, történelmi szerepéről, könyvtárnyi emlékezet gyűlt már össze, melyből egy-egy vékonyka szelet a tankönyvekbe is belekerül. Ők azok, akik koruknál fogva híján voltak a félelemnek, akik baráti társaságként egymást túlvállalva, túllicitálva igyekeztek a halhatatlanság felé. Többségük irodalmár volt, akik kávéházakban, és a szerkesztőségekben adták tovább a híreket egymásnak, s tervezgették az eseményeket, melyek aztán önálló életre keltek. Hasonlatos ez a mai kommunikációhoz, csak ma minden sokkal gyorsabb, és sokkal manipulálhatóbb, beleértve az ifjúságot is. Megpróbáltam párhuzamokat keresni az egyetemfoglaló huszonévesek a Parlament előtt tomboló tizenévesek és azok közt, akik (Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Tompa Mihály, Arany János, Irinyi József, hogy épp csak a belvárosiakat említsem) az utcanév táblákról némi iróniával mosolyogtak le rájuk.
A gimnazistákról egyébként azok az ovisok ötlöttek eszembe, akik bűbájos színfoltjai műsorainknak. Jelentkeznek szerepelni, aztán állnak a fényben, és láthatóan fogalmuk sincs, hol vannak, mi zajlik körülöttük, mit kellene csinálni, de aztán elgardírozzuk őket, s közben a közönség, a szülők, óvónők jól szórakoznak. Ezeknek a szerencsétlen, tudatlan középiskolásoknak vajon jól szórakoznak a szülei? Tudják egyáltalán, hogy a csemetéjük az iskolapad helyett a Parlament előtt vagy a Lánchíd közepén ücsörög? S ők, ők vajon tudják-e mi ellen tiltakoznak, s hogy kiknek az érdekeit szolgálják? Vagy csak a balhé a fontos?

Mert 165 éve a márciusi ifjak egy olyan forradalmi eseménysorozat részeként indultak el a pesti utcákon, mely folyamat végigdübörgött egész Európán, és több helyütt visszafordíthatatlan változásokat hozott, példának okáért hazánkban is. Az 1848-as pesti tavasz gyújtóbombája az a néhány tucat fiatalember volt, akik ha egész pontosan nem is tudhatták, de minden bizonnyal sejtették, hogy "a forradalom nem játék", és bizony a márciusi ifjak közül sokan nem ágyban, párnák közt haltak meg, hanem ott maradtak ifjú hősökként a csatamezőkön, akik egy élhetőbb hazáért adták oda a legtöbbet, amit ember adhat, az életüket. Amikor rájuk gondolunk, amikor őket ünnepeljük, csak azt üzenhetem apaként, s magyar emberként a mostani gyerekeknek: fiúk, lányok, hideg a flaszter, menjetek haza, ne piszkítsátok be divatos ruháitokat és a márciusi ifjak emlékét. Inkább emlékezzetek együtt csendesen, őszintén, tisztelettel.

Méltóságteljes ünnepet kívánok!

 

 

Timár Sándor