Forradalmi menza, avagy a Szabadságharc ízei  2014.03.12

Állítólag Napóleon mondta valamikor: „A katona lehet halott, de jóllakottnak kell lennie”, Bem apó – mások szerint ugyancsak Napóleon - pedig ezt úgy fogalmazta újra, hogy "a hadsereg a hasával menetel". Mert csata nincs ugyan minden nap, de enni muszáj. Lássuk hát, hogyan működött az akkori "hadtáp"!

                          Than Mór: Károlyi huszárok 

Mindenekelőtt azonban örvendjünk, mert itt van újra a gyönyörű tavasz! Idén egy szokatlanul enyhe tél után érkezett a madárdalos kikelet magával hozva egyik legbecsesebb ünnepünk jeles napját. 1848. március idusára emlékezünk, amikor az akkori értelmiség ifjú titánjai egymást túllicitálva próbálták megértetni a Habsburg-házzal, hogy "Köszönjük, túléltük a tatárokat, kivertük a törököket, MEGERŐSÖDTÜNK, s önállóságot akarunk." Való igaz, a történelmi erjedési folyamatok a törökök 1686-os budai kiűzésétől a Rákóczi-szabadságharcon keresztül a reformkor számos bimbózó politikai-gazdasági kezdeményezéséig odáig vezettek, hogy az abszolutizmus és a Bécs-központúság minden tekintetben gátja lett a további magyar felemelkedésnek. Az udvar hajthatatlansága és az Európa-szerte fellángoló forradalmak végül radikalizálták a fiatal pesti értelmiséget, akik egy vér nélküli lázadással lezártak egy fejlődési korszakot, hogy aztán merészen továbblépjenek. A forradalmi hevületben elfoglalták a pesti Landerer nyomdát, ahol a lelkesítő "Nemzeti dal"-t és az eltelt évek reformtörekvéseit példás tömörséggel összefoglaló 12 pontot immár cenzúrázatlanul kapta kezéhez a változást vágyó pesti tömeg. Ezzel olyan láncreakciót indítottak el, amelynek végkövetkezménye lett a 17 hónapig tartó reménykedés, a Szabadságharc.

Az elmúlt években esett már szó ezen a helyen (honlapunkon) a márciusi ifjakról, a huszárokról, azok "viselt dolgairól", honvédekről, verbuválásról, helytállásról, bátorságról, arról viszont még nem, hogy bizony a forradalom lángja mellett a szabadságért küzdő katonákat is táplálni kell.
Pedig ünnepi huszáros játékunk talán legkedvesebb jelenete, mikor a babos kendős fecskefalvi lányok sült csirkével, kacsával és borocskával vendégelik meg a fáradt huszárregimentet. Talán nem meglepő, hogy a valóságban is előállhatott hasonló helyzet, amikor például a hadtáp társzekerei nem tudtak lépést tartani mondjuk egy gyors mozgású felderítő egységgel. Ilyen esetben (is) előfordulhatott az, hogy egy adott helyen a lakosság jóindulatára voltak bízva a katonák, de ezen nem múlhatott harci siker, ugyanis a Szabadságharc haditevékenységét felügyelő Országos Honvédelmi Bizottmány szigorú rendelkezéseket hozott arra nézve, hogy a lakosságot ne érhesse semminemű anyagi kár! Tilos volt rekvirálni, erőszakkal élelemhez, szekérhez, vágóállathoz jutni. Ennek úgy vették elejét, hogy igen tisztességesen megfizették a katonákat (a magyar tisztek például jóval magasabb javadalmazásban részesültek, mint osztrák "kollégáik"), illetve a katonák a pénzbeli járandóság mellett természetbeni juttatásokban is részesültek. Eszerint 1848 őszén minden katonának járt naponta térítés nélkül két font (1 font = 0,56 kg) kenyér; a közhonvédeknek 15 krajcár, a tizedeseknek 20, az őrmestereknek és zászlótartóknak 30 krajcár zsold. Ebből a pénzből ötnaponként mindenki 20 krajcárt adott a szakácsnak, aki a 12 embernek naponta négy font húst főzött meg, emellé tápláló „vastag ételt” - főzeléket vagy tésztát. A legnépszerűbb fogásnak a gulyáshús számított a honvédek körében.
A katonák élelmezése elejétől fogva szervezett formában történt, melyet akkoriban "menázsinak" neveztek. A menázsi (amely tulajdonképp egy élelmezési egység, s nagyságát a bogrács méretéhez igazítva 12 főben maximalizálták) egy tagját kijelölték állandó szakácsnak, aki a főzés mellett a bevásárlást is végezte. A század napos tizedese gyűjtötte össze a szakácsokat reggelente, majd a többi század embereivel együtt mentek el a zászlóalj napos őrmesterének vezetésével bevásárolni. A főzési osztályok egy-egy vasfazékkal, illetve bográccsal rendelkeztek, s tűzifát is vételezhettek. Többnyire szabad tűzön főzték a napi egyszeri meleg ételt, amit közös pénzből (napi 4 krajcár/fő) finanszíroztak.

Az 1848. őszi élelmezési rendszer a későbbiekben úgy módosult, hogy a honvédek naponta a két font kenyéren kívül 10 krajcár zsoldot és fél font húst kaptak (ingyen). Ezt a csapatoknál kialakult gyakorlatot a Honvédelmi Bizottmány 1849. február 6-án elfogadta és általánossá tette. Emellett a hadra kelt seregnek ingyen dohány és bor is járt. A lakossághoz beszállásolt katonák az ingyen dohányban és borban nem részesültek, viszont szállásadójuk főzött rájuk. Ennek ellenében a főzésért, valamint a só és a főzelék árának térítéséül minden katona után naponta 3 krajcárt kaptak a szállásdíjon kívül, az állam pénztárából.

Tavasszal még egyszer változtattak a hadellátás kritériumain, tekintve, hogy a hadiszerencse váltakozása megnehezítette az ellátást. Vetter Antal altábornagy, hadsereg-főparancsnok 1849 márciusában parancsban adta ki, hogy a katonák természetbeni juttatásának előteremtését minden hadosztálynál az arra a célra létrehozott intendatúrának kell lebonyolítani, mégpedig mozgó anyagraktárakkal, mészárszékekkel. Az ellátmány ekkoriban: "egy embernek naponkint egy adag kenyér, fél font hús (tiszteknek egy font), hat lat (kb. 10 dkg) szalonna, egy itce (0,848 l) bor, vagy egynyolcad itce pálinka. Lovanként egy napra egy adag zab, vagy árpa (csak a szekerészlovak kapnak másfél adag zabot), egy adag széna, egy lat gyertya. Szalonna, bor, vagy pálinka csupán az előőrsön levő, vagy táborozó csapatoknak, só azonban csak a táborozóknak osztatik ki.”

A hadsereg ellátása 1849 nyaráig apróbb fennakadásoktól eltekintve kiválóan működött, a lakosság hitt a győzelemben, így amiben tudták, támogatták a harcban álló magyar egységeket. Ám a túlerőben lévő osztrák és orosz cári csapatok egyre több terület felett vették át az uralmat, miközben sok ló is elpusztult a hadműveletek során, s ettől a szállítás és a mezőgazdasági munkák is igen nehézkessé váltak. További gondot jelentett, hogy a honvédnak beállt férfiak helyett is dolgozó asszonyok, idősek és gyermekek nem tudták olyan erővel művelni a földeket, mint amit egy 150 ezres, bár sajnos gyorsan fogyó regiment ellátása megkívánt. Augusztusra aztán még tovább romlott a helyzet, a magyar haderők válságos helyzetbe kerültek részben a 200 ezres orosz intervenció, részben hibás stratégiai döntések miatt. Ennek következményeként az utolsó, temesvári csatában katasztrofális vereséget szenvedtek Bem József gyengén felfegyverzett seregei a hatalmas túlerőben lévő, jól képzett- és felfegyverzett osztrák-orosz haderőkkel szemben. Ezen a ponton jelentette ki Görgey Artúr, a Kossuth által teljhatalommal felhatalmazott főparancsnok, hogy "... helyzetünkben felszerelés nélkül, pénz nélkül, a hadsereg ellátásában egyes-egyedül harácsolásra utalva határozottan tagadom, hogy – még ha további sikerek lehetőségét föl is tesszük – ellenállásunk tartós lehet; és szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háborúnak az említett wallensteini elv szerint való folytatása tulajdon hazánkban – bűn."

Ennek szelemében, a további vérontást elkerülendő, 1849. augusztus 13-án a Világos melletti Szöllősi-mezőn letette a fegyvert az orosz sereg tábornoka Fjodor Vasziljevics Rüdiger előtt, ezzel is azt üzenve, hogy nem a Szabadságharc eszméjétől fordult el, s nem az ővele hadban álló császári hadseregnek adta meg magát, hanem a külső túlerő kényszerítette rá a kapitulációra, megmentve ezzel sok ezer magyar életet.

Ezzel a mozzanattal megpecsételődött a magyar Szabadságharc sorsa, és többé már nem is volt szükség szervezett katonai élelmezésre, intendatúrára, menázsira… A kiszolgáló eszközök Julius Jacob von Haynau, a magyar Szabadságharc véreskezű megtorlójának, - az itáliai vérengzései nyomán bresciai hiénának is nevezett - osztrák hadvezérnek martalékává lettek. És Európa hallgatott… mint mindig addig, és azután is… s a királyi családok kontinens-szerte megnyugodva dőltek hátra trónjaikon, hogy végre leverték a magyar "ribilliót". A "fevilágosult" Európa pedig a kioltott forradalmak után egyedül hagyta Magyarországot (nem először, s nem utoljára). Ha győzött volna Bem József Temesvárott és győzött volna Görgey azután más hadszíntereken, akkor sem lett volna esélye a végtelen tartalékokkal rendelkező orosz-osztrák egyesült hadakkal szemben Magyarországnak európai szövetséges nélkül. De Európa elnémult, illetve megindult saját válságának útján, ami később egy világháborúba torkollott.

Viszont a jobb napokat is látott tábori bográcsok sorsáról nem sokat tudunk a későbbiekben. Arról sem, mi lett a szakácsok sorsa, kaptak-e kitüntetést, vagy bármi elismerést. Arról még lehetne mesélni, hogy az élelmet (is) szállító szekerészek és "furvézerek" hogyan lettek a szabadságharc szürke hősei, mint ahogy arról is, miképp zajlott Magyarhonban az első igazi vasúti merénylet. Na, de ezt majd jövőre, addig azonban közzéteszek egy igen ízletesnek ígérkező, reform-kori receptúrát, Czifray István szakácsmester Nemzeti Szakácskönyvéből (köszönet érte Bobay István barátunknak):

"BÉFOJTOTT MARHAHÚS

Spékelj meg egy szép darab marhahúst hosszára vagdalt füstöt nyelvvel és szalonnával, sózd meg; tégy egy serpenyőbe friss szalonnát, vereshagymát, sárgarépát, petrezselyemgyökeret, zellert, széles szeletekre vágva, adj hozzá citromhéjat, egész borsot, s kakukkfüvet; tedd reá a húst, önts hozzá egy icce bort, egy kevés ecetet és vizet, jól betakarva fojtsd be; ha már elég puha a hús, vedd ki, szedd le a zsírját, főzd még egy ideig a gyökereket, s újra tedd vissza hozzá a húst, hogy fojtódjék, azután pedig vedd ki egy tálba, s szűrd a lének egy részét a húsra, a másik részét pedig add külön edényekben az asztalra."

 

Jó étvágyat és méltóságtejes ünnepet kívánok!

 

 

Timár Sándor

 

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu