2005-05-02
 
Úton, oda-vissza!

"Tegnap hajnalban megtudtam, mi az, hogy széki négyes. Nem a szó, nem a lépés, hanem a lélek. Jobbomon Ági, bal oldalamon barátom felesége. Mi fiúk fogjuk egymást, a lányokkal röpülünk..."

eskuvo.jpg
 

37-es út. 2004. július 4-e, kora délután. Az idő gyönyörű, az az igazi júliusi hőség is elkerül bennünket. Utazunk. Nem sietünk. Én vezetek, de holtfáradt vagyok. Huszonéve nem éreztem ilyet nyaralás után. Szerencs mögöttünk, az út nyílegyenes. Család a kocsiban, a két lány szokatlan csendben hátul, meg sem szólalnak. Ági lemeze szól. „Hazám, hazám, csendes hazám …”. Már nem először hallgatom — mégis, most és itt, ebben a magam csinálta csendben elerednek könnyeim.

Ez eszenciája valaminek, amit még most is nagyon nehezen fogalmazok meg. Ágit már hallgattam, zenét már játszottam, Kolompost már láttam, a tánc pedig? Hát igen, az valami különleges, eddig érinthetetlen … de itt valami oly különös, oly szép volt és oly jó időben talált meg. Tegnap hajnalban megtudtam, mi az, hogy széki négyes. Nem a szó, nem a lépés, hanem a lélek. Jobbomon Ági, bal oldalamon barátom felesége. Mi fiúk fogjuk egymást, a lányokkal röpülünk. Olyan, mint egy mozifilm: kamera a szereplőkkel együtt mozog, a külvilág már csak elmosódott vonalak. Én ülök a vászon előtt, nézem az arcokat Már semmi nincs, csak mi és a zene hallatszik át. Jó nézni őket, őket, a „régi” táncosokat, akik most vezetnek be egy másik világba. Nem tudom, hogy és miként élik meg — nekem életem feledhetetlen pillanata.

Könnyek? Már nem is akarok gátat szabni ... jóideje érzem magamban, mit másokon is megtapasztalok — a férfiembert az idő nem csupán keményíti, hanem érzékenyebbé teszi. Így 40 felé annyi minden megtalálja az embert — jó és nehéz egyaránt.

Meg kell érni, meg kellett érnem rá. Erre is. Most már tudom, ismeretlenül erre készültem két éve. Két éve, mióta gyerekeim, barátaim, ismeretlen ismerőseim hozzásegítettek ahhoz, hogy magamba zárhassam azt, amit mindig is megtehettem volna, hisz ott volt mellettem, még a kezem sem kellett volna kinyújtanom érte. Népzene, néptánc. Idegen nem volt sosem, de ismerősnek sem mondhattam volna. Olyan látlak-láttalak, de köszönni azért nem köszöntünk. És egyszer csak eljött életembe az a különös lelkiállapot, amikor a sors úgy gondolta, hogy megint egy fontos szálat ad a kezembe.

Ezt éltem át az első Kolompos Családi Táborban. Szándékos, hogy nem kaptam, hanem éltem, mert nélkülem ez nem ment volna. De nélkülük sem. Nagyszerű és egyszerű emberek, akik az oviban, a Fonóban és egy hete is még csak „a Kolompos” volt. (No jó, Levente azért Levente volt már akkor is, lányaimnál afféle „Levente, az isten”. Mára már a félisten „szint” is veszélyben, hisz lett Zolink, Gyurink, Gáborunk, Sanyink is.)

Különös, ahogy a sors adott valamit, egyszersmind azt is megkövetelte, hogy én is adjak. És most már biztos vagyok abban, hogy az a nagy közösség, amiben én egyvalaki voltam, ebben hozta a legtöbbet.

A különlegesség érzése mindig jó, a „különbül másoknál” érzete igen erős bennünk. De az itt eltöltött idő alatt megfogalmazódott bennem, hogy a szerencsi egy hét nem azért volt jó, vagy különleges, vagy egyszerűen csak „más”, mert mi magunk jobbak vagy különleges emberek lennénk, nem azért élvezzük egymás társaságát, mert az átlagosnál erősebb motivációk élnek bennünk egymás megismerésére, hanem azért, mert ez a bő hét kinyitott bennünket annyira, hogy közel kerülhessünk egymáshoz. Tudtunk gyermekien örülni, mélyen szeretni, ismeretlenül mosolyogni és megszólítani, mindazt átélni, amivel együtt sokkal jobban lehet élni, és amire ki tudja, lesz-e mostanában megint lehetőségünk?

Egy Opel előz. Biztos siet. De mégsem! Mit előz meg akkor, ha most meg nem megy? Máskor… ugyan, mit bánom én! De akkor látom, kollééégaaa! (Apa-kolléga!) Igen, vele is beszélgettünk egy fél éjszakát! Vadul integetünk egymásnak, mintha ezzel is sikerülne egy kicsit kitolni a táborvéget.

Visszazökkenek.

Vendégek is voltak, akik velünk töltöttek néhány napot. Herczku Agiról már volt szó, de velünk volt Gyebnár Laci a párjával és Benedek Kriszta is, meg Sanyi prímás öccse, Bubu is. Krisztával kezdtük, aki kedvességével azonnal levette gyermekeimet a lábáról (ő az, papi? — igen, tudod, „édesanyám rózsafája”). Aztán jött Laci, aki agyondícsért bennünket a felnőtt tánctanulás során, ráadásul el is hittük neki! (Persze, aki ilyen hihetetlen pedagógiai érzékkel és biztos tudással a lábában tanít, lehet-e csodálkozni?) És lehet-e feledni azt az estét a várban, melynek során egy olyan toborzót csináltatott velünk, hogy alig tudtunk kettőt lépni a nevetéstől? Bubu — egy „nagy” ember nagyon finom kézzel — de jó, hogy volt! Hány estét végigvirrasztott velünk, hogy ne legyünk zene nélkül! Ági, aki dalt, táncot tanított, akivel jókat beszélgettünk és aki hajnali háromkor kért elnézést tőlünk, hogy ő most már lepihenne. De addig! Együtt ettük a szalonnás-zsíroskenyeret! (Ugye, már csak rágondolni is … Isteni volt!) Számomra különös élmény volt látni az ő „átalakulásukat”. Mi volt bennük a közös? Persze, a Kolompos-kapcsolat, de ezen kívül? Az, hogy mindannyian húzták az időt. Húzták, amennyire lehetett. És igen, magunkra vettük, hogy miattunk. Mert jól érezték magukat. Egyedül Laciék nem tudtak most maradni — ők viszont jövőre ötödmagukkal feliratkoztak táborlakóknak! Ági „átíratta” vonatjegyét, Kriszta meg nagymamástul tért vissza a tábor végére. Mindez megerősített bennünket, hogy amit belülről hiszünk, az kívülről is látszik.

Nagyon sok kisgyerek volt, ovis-kisiskolás korú. (Tán mondható, hogy Kolompos nemzedék?) Ők vajon mások, mint a többi gyerek? Nem hiszem, hogy ez számítana. Viszont ők láttak, láthattak boldog apákat és anyákat, láttak önzetlenséget, láttak nyugalmat. Láthatták szüleiket énekelni, megszenvedni örömmel egy-egy lépéssorozatért, majd aztán táncolni is. Nekik remélem már természetes lesz. Ha megjósolható, ők együtt öregednek majd ezzel a táborral, és pár év múlva már nem az anyák-apák várják, hogy gyermekeik aludni térjenek, hogy mehessenek mulatni, hanem a lányok-fiúk fogják lesni, hogy mikor fáradnak el a szülők, hogy aztán eljöhessen az ő idejük. És titkon remélem, hogy lesz azért egy-két este, egy-két lopott óra, mikor a lányaimat majd táncba vihetem. Ha már egyszer lányos apa vagyok...

37-es út. 2004. július 4-e, kora délután. Zene továbbra is szól, de már mosolygok. Olyan vágyakozás-féle.

Már valamikor 2005. június vége, egy délelőtti nap. 37-es út, Szerencs felé.

De ez már a krónika egy újabb fejezete!

 

2004. július 4. - Szonda László -

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu