2012-01-05
Bort, búzát, békességet!
Adjon Isten füvet, fát,
tele pincét, kamarát!
Sok örömet e házban,
boldogságot hazánkban
ebben az új évben!

Bort, búzát, békességet,
fát, füvet, feleséget,
diót, disznót, derelyét,
pénzt, paripát, pecsenyét,
ebben az új évben!
szulinapamillenarisban.jpg
Szülinapi köszöntő a Millenárisban
Sok éve történt, hogy az egyik jó ismerősünk meglepett bennünket egy hatalmas, karvastagságú gyertyával. Sokáig fogalmunk sem volt, vajon mire is lehet használni egy ilyen gigantikus viasztömböt, amiről csupán annyit sikerült megtudnunk, hogy a kanócának nem tesz jót, ha csak rövid ideig ég. Így aztán felkerült a hűtőszekrény tetejére, mert a gyerkőceink akkoriban szentül hitték, hogy az égő gyertya kizárólag arra való, hogy elfújják. Aztán most néhány napja, a két ünnep között egy reggelen arra a szilárd elhatározásra ébredtem, hogy Szilveszterkor gyertyát fogok gyújtani. Igaz, ez nem szokás, mert az év utolsó napján hatalmas csinnadrattával kell elűzni a gonosz, ártó szellemeket az ősi regulák szerint. Ebben nem is volt hiba, mert idén is szinte háborús hangulat uralkodott "odakinn" robbanásokkal, villózó fényekkel, igaz, a korábbi évekhez képest elenyésző trombitaszót hallottam (ma már mindenki áttért a petárdára). Sebaj, én az elhatározásom szerint meggyújtottam "idebenn" a roppant méretű gyertyát, hogy ez a nagy fehér hunyorgó óriás vigye át a Fényt és a Melegséget, a mi kis családi tüzünket az Óévből az Új Esztendőbe… Először kicsit füstölgött, amikor este nyolc óra tájban életre keltettem, fénye imbolygott a finomságoktól roskadozó ünnepi asztalon, de aztán vidáman táncolt egész éjjel.

Mi pedig egy jót "buliztunk" – kipróbáltuk újra a karácsonyi társasjátékokat és még filmet is néztünk, nem is egyet, hanem kettőt! Aztán ahogy telt múlt az idő, úgy fogyatkoztunk, s miután a "jövőt" az aprónépet felvittem, feltereltem az alvóhelyére, kicsit elmerengtem a múltról, s töprengtem a jelenről, meg a most következő teendőkről.

A gyertya lángja különös árnyakat rajzolt a frissen festett fehér falra. Mintha a régmúlt rettegett képei elevenedtek volna meg: háborúk, éhínség, pusztulás. Talán sokat ettem, talán több volt egy pohárkával a finom borból vagy az a két kis pohár pezsgő ártott meg? Lepergett előttem 2011 katasztrófafilmje: földrengés, szökőár, árvíz, aszály, Fukushima, forrongó Közel-Kelet, görög, ír, olasz, portugál, olasz, spanyol válság, leminősítések, és Amerikából Európa, Európából Magyarország felé indított monetáris háború, stb. Szerencsére azonban Hollywood él, születnek cellulózra festett új csodák és az álomba ringatott USA mindenképp élni akar, bármi áron. Közben egyre feszül a hajdani perzsa domínium és Észak-Korea is új utak előtt áll. A BRIC országok immáron a világgazdaság tetemes részét uralják, vagyis nehéz megmondani, mit hoz a holnap.

Mindehhez képest Pista bácsi a magyar végeken már tavasszal is csak akképpen tudott válaszolni a Világ kihívásaira, hogy az anyaföldre hatalmasat sercintve egy cirkalmasat káromkodott - hogy miért, arra még visszatérek, hiszen jó oka volt rá -, aztán megtörölte homlokát, s egy kicsit pihegve rátámaszkodott a kapájára. Javaslom, mi pedig támaszkodjunk a Pista bácsikra, akik száz éve még mozgatói voltak a magyar gazdaságnak. Azokra a józan gondolkodású, hozzáértő magyar parasztemberekre, akik nem dobtak el kapát, kaszát, mikor azt mondták, új világ jön, plázába magyar, hanem folytatták azt, amihez értenek, és amihez mindenkinél jobban értenek. Képzeljük csak el, ha egy napon valami oknál fogva megszűnne az elektromosság, nem működnének a benzinkutak és az élelmiszerboltok, akkor a Pista bácsik nélkül egy-kettőre éhen pusztulnánk. Ugyanez érvényes Józsi juhászra is, aki a száguldó világ mellett csigatempóban, de már kismotoron terelgeti a juhait, mert ő már egy modern juhász. Vagy Mariska nénire aki tudja, hogyan kell egy tehenet megfejni, egy csirkét megkopasztani, konyhakertet művelni, és minimális alapanyagokból ízletes ételt varázsolni. A végére hagytam, mert az ő személye már valós: mi lenne velünk a szerencsi Szabó Gyula bácsi nélkül, aki nem csak a hegy levét, de évszázadok okosságát, tapasztalatát is a hordókba, palackokba rejti, amiket kibontva, megvallatva aranylóan csordul az édes-fanyar igazság, s rögtön megértjük, miért is ez a sorrend: Bort, búzát, békességet…

Örömest gondolok ezekre a kérges kezű idős emberekre illetve ifjú követőikre, akik múltunk őrzői, jövőnk zálogai. Amikor őket más gondolkodásúak megpróbálják kivetni a társadalmunkból, vagy lenézik, s a plázakultúránál alacsonyabb rendűnek hiszik őket, nos, ott kell nekünk, józanoknak azt mondani, eddig és ne tovább! Ha elfogadjuk a mostanában eluralkodó spekuláns világszemléletet, azzal a nemzetünket és a jövőnket romboljuk porrá. Eltöprengtem idén ősszel: miért csak egysoros hír az, hogy a vártnál jobb és több lett a gabonatermés, vagyis a mindennapi kenyerünk magja már a tárolókba került? És miért nem zengtek ősszel ódákat az amúgy minden apró részletre oly figyelmes sajtóorgánumok a kivételes szőlőtermésről? S miért nem siránkoztak azon, hogy az alma viszont elfagyott, így lehet, hogy Szabolcsba importálni kell ezt a fontos vitaminforrást? Hát, azért, mert ahogy én látom, jelen pillanatban nem csak pénzügyi, politikai, és gazdasági krízisektől szenved egyre zsúfoltabb planétánk népessége, hanem egy parttalan erkölcsi, etikai válság közepébe süllyedtünk, ahol évezredes értékrendek kezdnek semmivé válni. Értékválság teszi feszültté mindennapjainkat, ahol nem az elvégzett munka alapján ítélnek meg bennünket, akár egy egész országot, társadalmat, hanem egy pár fős hitelminősítő intézet által. Elegáns öltönyös urak mondanak ítéletet több ezer kilométerre tőlünk egy felhőkarcoló tetején - Pista bácsiról, Józsi juhászról, Mariska néniről és Szabó Gyula bátyánkról, vagyis Magyarországról, anélkül, hogy látták volna Pista bácsi ragyogóan termő földjeit, Józsi juhász aranyszőrű bárányait, vagy kóstolták volna Mariska néni főztjét, Gyula bácsi borait. Úgy került szorgos kis országunk szégyenpadra, egyik napról a másikra, hogy közben mindenki, aki eddig része volt a magyar gazdaságnak, ugyanolyan becsülettel felkelt reggel, eldöcögött a munkahelyére, tisztességgel elvégezte a rábízott feladatokat, majd hazaérve azt látta a híradásokban, hogy "bóvliország" lettünk. Megkockáztatom, mi egy jottányit sem lettünk mások, hanem a körülöttünk levő világ kezd kifordulni önmagából, ami egész addig nem túl nagy baj, míg a mindent bekebelező pénzvilág odáig nem süllyed, hogy mérhetetlen kapzsisága kiteljesedéseként éhínséget és háborúkat zúdítson az eddig konszolidált, évszázados gazdasági hagyományokkal bíró Európára.

De mit lehet tenni ebben a helyzetben nekünk, egyszerű halandóknak, mi lenne egy jó útravaló az Új Esztendőre, ami vélhetően a legnehezebb lesz a válság kitörése óta?

Készítsünk számvetést: kinek mi a legfontosabb? Család? Munkahely? A Mindennapi Bevásárlás? A Legújabb Autó? A legokosabb telefon? Esetleg egy fedél a fejünk felett? Egy tál meleg étel? A Mindennapi Kenyerünk? A Hitünk? – A válasz mindenkinek más, mégis kell egy közös elhatározás.

Én azt szeretném, ha a gyermekeim semmiben nem szenvednének hiányt. Ehhez elég az a temérdek jó kívánság, ami ezen írás elején rímekbe foglalva olvasható. A Család amúgy is roppant erős védőháló, amely a legtöbb vészen átsegít, hát vigyázzunk erre! Kell egy erős hit és bizalom minden olyan ember iránt – a Pista bácsiktól kezdve a józan politikusokig – akik kicsiny, de szent hazánk érdekeit szolgálják és kell egy erős akarat, és összetartás, hogy romos kis lakunkból virágzó palotát emeljünk, melyre minden itt élő büszkeséggel tekint, s melyre minden idelátogató is csodálattal néz!Én a napi nehézségeken felül ehhez kívánok minden Barátunknak, ismerős és ismeretlen Családnak Erőt, Kitartást, és sok-sok Szeretetet!

Mire ideértem merengéseimben, a gyertya lángja kicsit elkezdett reszketni, de az is lehet, hogy csak én fáradtam el. Bizony, két óra eltelt már az Új Esztendőből, s legféltettebb kincseim már békésen alszanak, készülnek a Jövőre!

Mi is ezt tesszük, s mikor elfújom a lángot, az egész Kolompos együttes nevében Áldott, Békés, Boldog Új Esztendőt Kívánok!

 

 

- T.S. -

Malacmentés Kolompos-módra…
A fenti cím nem egy újévi receptet, és még csak nem is egy állatvédő akciót takar, hanem azt a szomorú tényt, miszerint a januárra tervezett Újévköszöntő disznótoros Kolompos-mulatság elmarad…
33394394.jpg
Timár Sándor: Táboridéző - 2008
Akár védőszentjüknek is megfogadhatnának bennünket az immár másodjára megmenekülő (de legalábbis halasztást) nyerő malacok, tekintve, hogy a tavaly tervbe vett, majd "technikai okok miatt" lefújt 2011-es téli találkozó után az idei szervezés során is a józan ész diadalmaskodott a szívbéli akarat felett. Pedig mi nagyon szerettük volna, a tavaly szemlesütve-pironkodva lemondott "táboridézőt" idén egy erőteljes kampánnyal megtámogatva életre kelteni, sőt egy új lendülettel bepótolni mindent és kárpótolni mindenkit, aki tavaly is, idén is készült erre a nagyszerű eseményre.

Talán mi lettünk eddig túlzottan elkényeztetve, mert sokáig a mi szerencsi tevékenységünket – jelesül a nyaranta megrendezett családi tábort és a hozzá néhány éve holdként hozzászegődött disznótoros újévköszöntőt – szinte titokban kellett tartani a nagyközönség előtt, mert hamar óriási híre kelt minden "nem szokványos" elképzelésünknek. Nem tudni, ennek mi az oka, de ahogy a népdalok, a mi berkeinkben a hírek is szájról szájra szállnak, és ily módon, a "népi kiszivárogtatás" révén a lehetséges helyek már azelőtt beteltek, hogy a nagyközönség számára meghirdettük volna a nyári tábort, majd később a januári "táboridézőt". Akkoriban azért éreztük magunkat kellemetlenül, mert sok családnak már nem jutott hely, várólisták keletkeztek, és többen csak úgy kaptak helyet a táborban illetve a táboridézőn, ha valaki valami miatt visszamondta a jelentkezését.

A helyzet mára gyökeresen megváltozott. A makrogazdasági okokról most nem írnék (ezt az új évre hagyom), de az azért tagadhatatlan, hogy "Nem úgy van most, mint volt régen, s nem az a nap süt az égen"… Olyannyira nem, hogy zsigerileg érezzük mások baját, nehéz helyzetét, s naponta szembesülünk azzal, hogy sok magyar család teljesítő- és fizetőképessége határára érkezett. Amikor bevállaltuk ezt a "második fiaskót", vagyis lett egy újabb lemondott szerencsi újévköszöntő-táboridéző mulatság, arra gondoltunk, e hírt hallva-olvasva talán azok is kicsit megnyugszanak, akik nagyon szerettek volna jönni, de a lehetőségeik korlátozva voltak-vannak, s így legalább nem érzik azt, hogy lemaradtak valami nagyszerű eseményről. Tudjuk, sovány vigasz ez azoknak, akik lelkendezve jelezték, mennyire örülnek ennek a lehetőségnek, hiszen volt aki ezt a hosszú hétvégét kárpótlásnak szánta az elmaradt nyaralásért, illetve olyan is, aki ezt a szerencsi mulatságot kapta volna a Jézuskától ajándékba…

Higgyék el, higgyétek el, Kedves Barátaink, Gyerekek, Szülők, Nagymamák, Családok, sokszor nem a racionális döntések igazgatják életünket, de bizonyos esetekben nem tehetünk mást, mintsem igazodunk a bennünket körülvevő világ kihívásaihoz. Most is ezt voltunk kénytelenek megtenni, mert egy ilyen hétvége akkor igazán szép, ha a végén mindenki mosolyog…

 

Áldott Ünnepeket Kívánunk!

 

 

Kolompos együttes

2011-11-27
Kolompos-disznótoros Újévköszöntő Mulatság
Sok éve már, hogy kötelező olvasmányként volt szerencsém találkozni Fekete István Tüskevár című regényével, amelyben egy pesti kamaszfiú kalandjain keresztül fedezhetjük fel a Kis-Balaton egyedülálló flóráját és faunáját.
taboridezo_2008.jpg
Timár Sándor: Táboridéző - 2008
Később ugyanez a táj tárul elénk szikrázóan fehér, csikorgóan fagyos, hóbundás pompájában is a Téli Berekben, újabb csodákat felfedve az olvasók előtt.

Szerintem - és remélem e véleményemmel sokan egyet értenek - hasonlóan katartikus élmény a nyári Kolompos táborok után januárban leruccanni Szerencsre egy péntek délutántól vasárnap ebédig tartó Újév-köszöntésre felfedezve, megismerve a város és a Hegyalja téli arcát, színeit, ízeit, illatait, hangulatát is.

Idén januárban a csillagok szerencsétlen állása, illetve technikai okok miatt el kellett halasztanunk a több éves hagyománnyal bíró Táboridéző-Újévköszöntő mulatságot, amit több barátunk traumaként élt meg, hiszen a nyári pezsgés után elmaradt a téli varázslat, ami a zord januárban igazi feltöltődést jelent mindannyiunknak. A szomorú hír hallatán egyedül csak azok a malacok jártak örömtáncot, akiknek a disznótor egyébként nem a legkívánatosabb ünnepük, de mint említettem, idén csak „elhalasztottuk” a mulatságot. Így hát hamarosan, 2012 januárjában újra megtöltjük a meleg teás, forralt boros üstöket, a pálinkás butykosokat, és a pocakunkat a disznótoros finomságokkal, lelkeinket pedig a viszontlátás melegével. Mert ilyenkor a zenés-dalolós „kakasébresztésen” és a kulináris örömökön túl jól esik a „hogy vagy?” kérdésre nem csak egyszavas mondatokban válaszolni egymásnak, hanem igazi nagy családként anekdotázhatunk, múltba nézhetünk, jövőt latolgathatunk és elismerően szemlélhetjük, hogy a most sapkában-sálban viháncoló gyerkőceink mennyit nőttek, fejlődtek, okosodtak nyár óta.

Ja, igen, sapka, sál… Hogy milyen időnk lesz, azt még nem tudhatjuk előre, pedig ez nagyban meghatározza ennek a hosszú hétvégének a hangulatát. Volt már tavasziasan enyhe, volt havas-szánkózós és farkasordítóan hideg időjárás is. Utóbbiról emlékezik meg az alábbi 2009-ben keletkezett visszaemlékezés… Vigyázat, fagyveszély! Sálakat, sapkákat fel!

„Szerencs – télen - 2009 Kezdjük azzal, hogy kutya hideg volt. Már késő délután, Szerencsre menet a kocsim kijelzőjén -18°C-ig zuhant a nem túl vendégváró és nem túl szívmelengető hőmérséklet (emlékszem, az első táboridézőn még „szinte pőrén”, + 10°C-ban-pulóverben eszegettük a parázson sült flekkent). Az autóban hagyott, ezért aztán teljesen eljegesedett üdítőmnek napok kellettek a cseppfolyósodáshoz (ami persze nem azt jelenti, hogy a félig jégkása állapotú, „bubijaitól” teljesen megfosztott lötty ettől ihatóvá vált). Nemkülönben mi is átfagytunk kissé, de azért a „velkamdrink”, vagyis a gönci barackpálinka és a kitűnően fűszerezett forralt bor tartotta bennünk a lelket és a nyári napok gyümölcsbe zárt melegét. Hamarosan aztán igen felforrósodott a hangulat is, amikor a „Siklósi Krisztián-Zimber Feri+Kolomposok” akciócsoport szilánkokra törte a jéggé fagyott csendet azon a dermesztően hideg éjszakán. Másnap hajnalban aztán némileg megcsappant a Szerencs környéki sertésállomány, minek következtében másfél napig tartott az eszem-iszom, dínom-dánom az előbb feltárt körülmények között. Többek szerint nem is egy, hanem két malac is áldozatul eshetett ennek a bulinak… én nem tudom, én azon a hajnalon, amikor ezek a kedves kis jószágok csárdáslépésben ugráltak át az Örök Vadászmezőkre (szegények, lehet, hogy valamit félreértettek és rossz irányba indultak), szóval akkor én mélyen aludtam… Felébredvén már csak különféle alkotóelemeikkel találkozhattam, azok viszont ínycsiklandó formában tárultak elém. Nem csak én gondoltam így ezt, mert hamarosan sok jókedvű „gyulabácsis” (értsd: Gyula bácsi boraitól megvidámodott) ember vett körül, akik lelkendezve hívtak kóstolóra, s akik egyébként maguk is részt vállaltak a malacok feldolgozásának hagyományos rituáléjában. Elindult hát a buli második napja, ami hasonlóképp az előzőhöz (egy jóféle disznótoros vacsora után) a hajnali órákban csúcsosodott ki, de ott és akkor már nem a malacokat, hanem a holnapot sirattuk… a holnapot, ami ismét kezdete lesz annak a pár nélkülöző hónapnak, ami aztán elvezet az újabb nagy szerencsi összetalálkozáshoz. Ez pedig a Tábor… Míg azonban tovább szánkáznék a téli visszaemlékezés havas-jeges ösvényén, álljunk meg egy szóra ennél a „gyulabácsis” kifejezésnél! Mert bizony, Szabó Gyula „bácsi” mára fogalommá nemesült. Kezdjük ott, hogy ez esetben a „bácsizás” a megtisztelés nyelvi formája, hiszen „Gyula bácsi” oly fiatalos, hogy önkéntelen felrémlik egy vicc bennem ennek okán: „Úgy szeretnék egyszer majd olyan öreg lenni, mint amilyennek látszom…”. Mert Gyula bácsi „legényesen” dacol a korral, meg az őt (is) sújtó globális, gazdasági „kórral” és persze a helyi problémákkal is, de azért néha-néha érezzük rajta is a súlyt és a sújtást. Viszont csodálatos borai felülemelkednek a hétköznapokon - belekortyolva az ember kicsit felsóhajt, a gondokat egy picit odébb tolja és csak a hegy levének zamatát élvezi, amely hol mézes, hol gyümölcsös, hol meg zöld dió ízű…”

Eddig hát a visszaemlékezés, aki nem hiszi, járjon utána! Segítségül elárulom, hogy a Kolompos-disznótoros Újévköszöntő Mulatsággal kapcsolatos naprakész információkat a Kolompos együttes Facebook oldalán lehet elérni. Szeretettel várunk mindenkit!

 

 

T.S.

2011-11-12
Márton-napi „lúdasságok”
November 11-e régóta jeles napja az európai kereszténységnek, ugyanis Kr. u. 397-ben ezen a napon helyezték végső nyugalomra Tours püspökét, akit az utókor Szent Márton néven tisztel. Márton a Római Birodalom Pannónia provinciájában, Sabaria városában - ma Szombathely - látta meg a napvilágot.
martin_mit_schwert.jpg
Julius Paul Junghaus: Szent Márton köpenyadományozása

Apja tribunusként (magas rangú katonatiszt) szolgált akinek kívánsága (illetve a császári parancs) szerint Márton 15 évesen lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önzetlen felebaráti szeretete. Nevezetes cselekedete, amikor télvíz idején egy koldusnak adta tiszti köpönyege felét, hogy megmentse a fagyhaláltól. Már 12 évesen érdeklődött a kereszténység iránt, végül hosszas előkészület után 22 évesen megkeresztelkedett. A katona- és világi életet feladva az elkövetkezendő majd hat évtizeden keresztül az egyházat és a szegény rászorulókat szolgálta. Számos csoda, gyógyítás, és megtérített hívő jelzi életútját, mind ezen cselekedeteit pedig mélységes alázattal, szerénységgel és szeretettel vitte véghez. 371-ben Tours püspökének választották, ám ő eleinte méltatlannak érezve magát e magas tisztségre nem akarta elvállalni a főpapi címet. A legenda szerint egy libaólban keresett búvóhelyet, de a ludak hangos gágogásukkal elárulták rejtekhelyét, így végül mégis püspökké szentelték. A későbbiekben sem változtatott aszkéta életmódján és élete végéig folytatta missziós-egyházszervezői tevékenységét. Nevét számos település (magyarlakta területeken közel ötven), templom, utca és tér viseli Európa-szerte, és a mai napig nagy tisztelet övezi szent alakját. A felderítők, koldusok, katonák, a házi szárnyasok és számos mesterség védőszentje.

Szent Márton szeretettségét bizonyítja az is, hogy számos hiedelem, és gazdasági ünnep is kötődik neve napjához. Ez volt a paraszti év vége, amikor a jobbágyok megkapták járandóságukat és ezt hatalmas libalakomával ünnepelték. Ez nem csak a Mártont eláruló ludak miatt alakult így, hanem ekkorra került az év során világra jött libaszaporulat „pecsenyesorba”, és sok helyen ez a fizetség része is volt. E jeles naphoz kötődik az újbor ünnepe is, amikor a gazdák először hozakodnak elő az friss, még szinte ropogósan pezsgő, kicsit még kiforratlan opálos nedűikkel, amit Libás-bornak, Márton-bornak is neveznek , s ami bizony nagyon is jól csúszik a vaskos libasült előtt, közben, után... Német nyelvterületen az óvodás-kisiskolás korú gyerekek e napon (St. Martins Tag) lámpás-lampionos, éneklős felvonulással (St. Martins Laterne) szoktak megemlékezni Szent Mártonról, sőt, a hazai német nemzetiségi településeken is őrzik ezt a szép hagyományt és sok helyütt szokás a Márton napi búcsú is.

Töredelmesen bevallom, a közelmúltig nem lett szerves része hagyományápoló műsorainknak Szent Márton napja. Ez azért alakult így, mert épp, hogy végeztünk a szürettel, elmentünk a fonóba, ahol kukoricafosztás, szövés-fonás közben mindenféle történetek kerültek elő a mesemondók titkos tarsolyaiból. Hol Furulyás Palkó keresgélte a bárányokat, hol Vitéz Levente kaszabolta a sárkányt, hol pedig a kocsisnak öltözött királyfi tette próbára a kosárkötő- illetve a gazdag bíró lányát, és ezzel el is telt a november. Hanem két éve megkeresett bennünket egy budaörsi katolikus óvoda, mert szerették volna, hogy egy Szent Márton-napi előadással kedveskedjünk a gyerekeknek. Valahogy egyből beugrott a Márton-napi libákról Lúdas Matyi története, melynek színpadra vitelével Zoli, műsoraink mesélője már régóta kacérkodott.

Elérkezett hát az idő, hogy Fazekas Mihály szinte minden magyar ember által ismert, őáltala a Kazinczy-féle nyelvújítás szerint megfogalmazott, hexameterekben galoppozó, ugyanakkor utánozhatatlanul szép és elmés vígeposzát gyereknyelvre és népi hangszerekre hangolva előadjuk. Az ősbemutatóra az említett óvodában került sor szinte épp egy esztendeje, a nyilvános főpróbája a darabnak pedig a szerencsi Kolompos táborban történt tavaly júniusban. A sok feldolgozást megért mű Kolompos adaptációjáról most nem számolnék be részletesen, mert „azt látni kell”, főleg, hogy az előadások sava-borsát a helyszínen verbuvált gyermek-színtársulat produkciója adja. Hanem arról talán már kevesebben tudhatnak, hogy a mű szerzője, aki egy jómódú debreceni család sarja, tanulmányait egy tanárával való nézeteltérése miatt ideje korán abbahagyta és 16 évesen felcsapott katonának. Azonban a hosszú regrutaévek sem hoztak számára sikert vagy elégedettséget, sőt egy idő után ráébredt, szelíd, csendes lelkületét sokkal inkább vonzzák a világ szépségei, a botanika, csillagászat, és a szépirodalom. Így hát harminc évesen visszatért Debrecenbe, ahonnan nem is nagyon mozdult ki élete végéig. Fazekas Mihály szoros barátságot ápolt Csokonaival és nagy tisztelője volt Kazinczynak is, akinek bíráló kritikája miatt a Lúdas Matyi első, 1804-ben írt változatát nem is tartotta kiadásra méltónak. Azonban valakik ezt megtették helyette, így tudta nélkül jelent meg az első kiadás 1815-ben. Fazekas két évvel később adta ki Bécsben a Lúdas Matyi átdolgozott változatát, melynek teljes bevételét a szombathelyi és körmendi tűzvész károsultjainak javára ajánlotta fel. A mű előszavában utalást tett a plágiumra (ami nélkül viszont sosem örülhettünk volna a jelenlegi változatnak), egyszersmind a Lúdas Matyi történetét „eredeti magyar rege”-ként mutatta be. Ennek ellentmondani látszik az alábbi történet.

1951 tavaszán Seton Lloyd és Bay Nuri Gökçe régészek 571 ékírásos agyagtáblát ástak ki a törökországi Sultantepe mellett. Az épp ankarában tartózkodó oxfordi asszirológus O. G. Gurney megállapította, hogy a leletek Kr. e. 705-606 közt keletkeztek és egy iskola íródeákjai készítették. Az eposztöredékek, versek, gyógyítások, történelmi és csillagászati feljegyzések mellett egy mese is előkerült, ami egészen a sumér korig vezet vissza az időben és a nippuri szegényember legendáját tárja elénk. A mese érdekessége, hogy cselekményében, motívumaiban, fordulataiban erőteljes párhuzamot mutat a magyar Lúdas Matyival. Vajon, hogy lehet ez, hiszen Fazekas Mihály másfél századdal a leletek feltárása, megismerése előtt vetette papírra elbeszélő költeményét. Az ezzel kapcsolatos kutatásokat vizsgálva a kép még zavarosabbá válik, mert kiderül, ennek a mesének több mint négyezer éves gyökerei vannak, és az a Sumér Birodalomból indulva bejárta egész Európát. Nyomai, változatai fellelhetők a grúz, az örmény, ukrán, orosz, román, skandináv és francia meseirodalomban, sőt a moldvai Trunkban is gyűjtöttek ehhez hasonló történetet a hatvanas években. Kérdés, hogy utóbbi a Lúdas Matyi folklorizálódott változata, vagy esetleg a szerző járt arrafelé katonáskodása idején. Ismeretes ugyanis, hogy a költő szívét erősen megdobogtatta „hajdann” egy Ruszánda nevű román parasztlány… talán a vele való románc során találkozott Fazekas ezzel az „eredeti magyar regével”.

A teljes igazság a mai napig kérdéses, az viszont nem, hogy a kicsit rokokós, kicsit népies, a mai olvasónak egészen talányos szövegezésű Lúdas Matyi még sok generációnak örömére lesz, s mi abban bízunk, hogy ehhez a legújabb Kolompos zenés mesejáték is hozzájárul.

 

- T.S. -

2011-10-05
TOBORZÓ
Akik voltak már valamelyik Kolompos táborban, találkozhattak Dr. Hidán Csaba régész-történésszel. Rendszeresen tart előadással egybekötött harci bemutatókat a magyar történelem különböző korszakaiból. Így táborunkban is láthattunk már avar, kun, honfoglaló magyar, Mátyás király és Bocskai fejedelem korabeli...
hidan_cs_1.jpg
Hidán Csaba a szerencsi Rákóczi várban

…fegyvereket, viseleteket, vitézi összecsapásokat. Sok érdekeset megtudhattunk tőle - tanulhatták történelmünket, rácsodálkozhattak régi, elfeledett harcművészetünkre kicsik és nagyok egyaránt. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a bemutatókon látható technikákat komoly harci edzések keretén belül oktatja is. Tizenhat éve tanítja a magyar és a belső-ázsiai szablya, bot, lándzsa, kés és buzogány használatát az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolában . Előtte tíz évig karatézott, majd ejtőernyős kiképzést is kapott. Stílusát a nemzetközi Shaolin Kung-Fu Szövetség is elismeri.

Jómagam – Szántai Levente , a Kolompos együttes tagja – évek óta járok Hidán Csaba vívóiskolájába, és most szeretném megragadni a lehetőséget, hogy toborzót tartsak vívni tanuló közösségünkbe. Arra bíztatnám az ismerősöket és az ismeretleneket, - minden tizennégy éven felüli érdeklődőt, aki fogékony a történelmünkre és kedvet érez régi harcművészetünk elsajátítására, hogy legyen edzőtársunk! A foglalkozások alkalmával nemcsak a szablyavívás fortélyait sajátítjuk el, hanem érdekes történeteket is hallhatunk Csabától.

Az edzések időpontja: hétfő és csütörtök este.

Helye: Kiss Ernő Általános Iskola, Budapest, III. Keve u. 41.

Ha felkeltettük érdeklődésedet, várunk szeretettel!

További információk: www.aranyszablya.hu; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. Tel.: (20) 394-1007

Szántai Levente

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu