2011-06-02
Így láttuk -Tavaszi zsongás
Most, mikor verőfényes, májusfás pompával elbúcsúzott a Tavasz, hogy küldetését beteljesítve átadja a helyét a kalászérlelő, Balaton-illatú, Kolompos táborozós- vakációzós Nyárnak, ideje, hogy számadást készítsünk az elmúlt három hónap történéseiből.
magyar_dal_napja_2.jpg
Magyar Dal Napja a Kobuci kertben
Legutóbb a tavasz ébredéséről szóltak a híreink, arról, hogy megérkeztek a fecskék, gólyák, majd a huszárok, akik aztán győztesen továbbmasíroztak. A kiszézőkkkel a patakba dobtuk a Telet, hogy vigye el a víz a hideget, betegséget, bánatot s a nagy károkat okozó tavaszi fagyokat. Áprilisban, Húsvét közeledtével, egy locsolódallal és egy vödör vízzel leptük meg a lányokat, anyukákat, óvó- és tanító néniket, hogy sokáig virágozzanak, el ne hervadjanak.

Eleinte még az óvodai csoportszobák, iskolai aulák, tornatermek visszhangozták kedvenc dalainkat, aztán zömmel színházakban művelődési házakban folyt tovább a tavaszünnep. Később megenyhült az időjárás és egyre többször szabadtéri fellépéseken énekeltük a Naphívogatót és az Esőcsalogatót, jártuk a minden évszakban élményt nyújtó kiskanász-táncot, mostanra pedig elérkeztünk a pünkösdi király- és királylány-választó játékunkhoz.

Újdonság számunkra, hogy idén többször szerepeltünk színházakban, művelődési központokban, könyvtárakban, szabadtéri nagy rendezvényeken, mint óvodákban, iskolákban. Az eddigi Budapest-központúság is „enyhült”: 2011 márciusától 42 településre látogattunk el, (vagy fogunk ellátogatni még a Kolompos tábor előtt). Ahogy a szólás tartja: bejártuk Tolnát-Baranyát, vagyis mégsem… Történetesen ebbe a két megyébe valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg és Heves megyébe sem jutottunk el az említett időszakban, az összes többiben jártunk, sőt kaptunk meghívást a határokon túlra is. Sokadjára jártunk májusban Révkomáromban és először június első napján Deákiban (szintén szlovák területen, Mátyusföldön a Vágsellyei járásban található ez a több mint 1000 éves magyarlakta település). Egy határon túli meghívás teljesítésével azonban önhibánkon kívül adósok maradtunk. A Vajdaságba szólt a harmadik szívélyes invitálás, s ez lett volna a leghosszabb tavaszi túránk, ugyanis a Nagybecskerekhez tartozó Muzslya több mint 300 kilométernyire van Budapesttől. Sajnos azonban ez az utazás, épp úgy, mint Európa a Röszke-horgosi határátkelőnél véget ért, ugyanis a szerb határ éber őrei teljesíthetetlen feltételekhez kötötték továbbhaladásunkat (a sajnálatos esetről a Kolompos együttes Facebook-oldalán írtunk részletesen, amit itt lehet megtalálni: http://www.facebook.com/notes/kolompos-egy%C3%BCttes/elmaradt-a-muzslai-szerepl%C3%A9s/155847534478482) Reméljük, hamarosan eljön az idő, amikor sem határok, sem határőrök nem akadályozhatják meg, hogy magyar gyermekek bárhol a világon láthassák, halhassák zenéinket, meséinket, játékainkat.

Hanem az élet nem áll meg, mint ahogy mi is a legmozgalmasabb hetekben épp csak aludni jártunk haza, hogy aztán napról napra új célpontokat érjünk el és újabb barátokat szerezzünk a muzsikán, táncokon, meséken, játékokon keresztül. Így jutottunk el a következő, Budapesten kívüli helyekre az elmúlt hónapokban: Vác, Telki, Gödöllő, Cegléd, Zalakaros, Veresegyház, Szentendre, Siófok, Százhalombatta, Törökbálint, Nagykanizsa, Csömödér, Szombathely, Piliscsaba, Pécel, Nagykáta, Martfű, Debrecen, Szigetszentmiklós, Mosonmagyaróvár, Orosháza, Révkomárom, Berente, Pápa, Szeged, Őrtilos, Velence, Mogyoród, Kecel, Zagyvarékas, Dorog, Vecsés, Szolnok, Kistarcsa, Tokod, Tök, Biatorbágy, Deáki. Június elején, a tavaszi programsorozat végén még ellátogatunk Turára és Katalinpusztára, majd az egész évad méltó lezárásaképp Szerencsre utazunk, ahol kezdetét veszi a 8. Kolompos Családi Tábor.

Sommásan tehát elmondhatjuk az idei Kikeletről, hogy sok ezer kilométernyi kalandozás során sok ezer „régi” és számos „új” gyermekkel, szülővel, nevelővel találkoztunk. Voltak helyek, ahova régi ismerősként tértünk vissza, köztük olyanok is, ahol évek óta rendszeresen fellépünk. Ezzel szemben teljesen új és virágzó kapcsolat alakult ki a Debreceni Csokonai Színház Víg Kamaraszínházával, ahol idén eddig tíz alkalommal léptünk színpadra a tavaly év végi sikeres bemutatkozásunk után. Aztán bekerült néhány olyan helységnév is a naptárainkba, ahol még eddig sosem kolompoltunk az eltelt 20 esztendő során, de azóta már ezeken a helyeken is visszavárnak. A jó érzés pedig kölcsönös, mert ha csak néhány pillanatara is de részesei lehettünk Csömödér, Berente, Őrtilos, Velence, Kecel, Zagyvarékas, Tokod és Deáki életének, amire eddig még nem adódott alkalmunk.

Végezetül nem mondhatunk mást, mint hogy keresztül-kasul jártuk kicsiny országunkat az elmúlt hónapokban, és ha többnyire csak a zenekari buszunk szélvédőjén keresztül is, de nagyon megindító érzés volt tekintetünkkel végigsimogatni a szelíden változatos magyar tájakat, azzal jóleső érzéssel, és áhítozó kívánsággal a lelkünkben, hogy bárcsak látná ezt minden honfitársunk még a thaiföldi nyaralás és a kenyai szafari előtt, mert ez a mi Hazánk!

T.S.

2011-03-17
Itt a tavasz! Jönnek a huszárok!
Nagyon vártuk, sokat vártuk, és végre itt van! Igen, itt a tavasz, s vele együtt megérkeztek a gólyák, a fecskék, a rügyfakasztó enyhülés és a tavaszi ünnepeink.
husvetitanchaz.jpg
Húsvéti táncház a Millenáris parkban

Előbb elbúcsúztattuk a telet, a kisze-babát bevetettük a patakba, átbújtunk a zöldág alatt, majd elénekeltük a naphívogatót és az esőcsalogatót. Aztán előkerültek a kokárdák, és országosan megemlékeztünk 1848. március 15-éről, a forradalmi ifjakról, akik 163 éve ezen a napon tollat és kardot ragadtak, hogy a reformkori eszméket 12 pontba foglalva az európai forradalmi mozgalom élharcosai legyenek. Az 1848-49-es történéseket mi a magunk eszközeivel egy kissé távolabbi, mesebeli helyszínen (vagyis nem a forradalom bölcsőjének számító egykori Pest-Budán) elevenítjük fel. A babos kendős fecskefalvileányok épp a falu főterén énekelnek és játszanak, amikor megjelenik a fényes huszárregiment. A kapitány kosztot, kvártélyt és huszárnak való legényeket kér a falucska elöljárójától. Megkezdődik a toborzás, majd a falu népe megvendégeli a huszárokat, akik másnap muzsikaszó mellett indulnak a csatába, hogy valamivel később diadalt aratva térjenek vissza. Tehát mi nem is a forradalom napjáról, inkább az azt követő, Európai mércével mérve is páratlan szabadságharcról alkottunk egy lenyomatot, vagy inkább élőképet csákós-mentés-kardos huszárokkal, kisdobossal, magyar zászlóval, verbuválással. A mesejáték kétségtelenül leglátványosabb eleme az újoncok toborzása, „felfegyverzése” masíroztatása, kiképzése. Jókat szoktunk mi is derülni az esetenként kicsit csetlő-botló legénykéken, akik azonban hamar ellesik a regulát a kapitánytól, s mire elindulnak a képzeletbeli ütközetbe, már egész jól tudják a „jobbra át!”-ot és atisztelgést is.

A valóságban, bármily meglepő, majdnem ugyanígy zajlott mindez. A tényekhez tartozik, hogy a toborzás,mint hadkiegészítő tevékenység évszázados hagyományokkal bír. Már a XVI.-XVII. századtól vannak feljegyzések a hadfogadás ezen módozatáról, amikor „megkiáltották a zsoldot” s az egyéb feltételeket, azután szép szóval, pénzzel, ígéretekkel, itallal csalogatták az újoncokat. Aki kötélnek állt, és elfogadta a „parolapénzt”, azt mustrára rendelték. A mustramester szemrevételezte, hogy egyáltalán alkalmas-e a fegyverforgatásra a jelentkező, van-e megfelelő hadfelszerelése, rátermettsége, alkata a katonáskodáshoz. Ha igen, az elöljáró a soltésszal (hadbíróval) felolvastatta a hadicikkeket, majd feleskette az újoncokat az ezredzászlóra.

Ezt a gyakorlatot is kihasználva 1715-ben az akkor uralkodó III. Károly törvényt hozott az állandó hadsereg felállításáról. A Bánságot ekkor még a török seregek zaklatták, a nemességgel pedig igyekezett kesztyűs kézzel bánni a Habsburg uralkodó, így inkább önálló reguláris hadsereget szervezett. A toborzás eleinte a fentebb leírtak szerint zajlott és kiterjedt az egész Birodalom területére. Azonban a polgárosodó nyugati területeken egyre nehezebben ment a verbuválás, a katonáskodást igyekeztek pénzzel, csalással, szökéssel kijátszani, elkerülni, ezért 1780-tól ezeken a területeken a conscriptio („újoncozás”) gyakorlatát alkalmazták. Ennek értelmében összeírták az ember- és állatállományt egy adott területen és azt a hadsereg stratégiai szempontjai szerint különböző minőségi kategóriákba sorolták.
A keletebbre eső területeken még jó ideig megmaradt a virtuskodást sem nélkülöző táncos-mulatozós verbuválás, amit az úgynevezett „WerbungKommando” bonyolított le (maga a verbunk szó a német „werbung”=édesgetés, csábítás, szerzés, mai értelmében "reklám" kifejezésből származik). Itt nem titkoltan a legcsillogóbb részét villantották meg a huszáréletnek. Folyt a „verbunkbor” két font húst is kaptak a jelentkezők, megcsodálhatták a remekbe szabott hadfelszerelést a harci paripákat s a hivalkodó verbunkos táncot is, sőt maguk is táncolhattak, ehettek, ihattak, ami gyakran azzal végződött, hogy elszegődtek 10-12 évre, vagy akár életfogytig tartó katonai szolgálatra.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy amikor a tízévente illetve háború esetén elrendelt hatósági sorozásra is sor került (pl.: a napóleoni háborúk idején), bizony a hadsereg aprópénzének számító gyalogos ezredeket erőszakkal összefogdosott legényekből tudták csak kiállítani, s ott hiábavaló volt az édesgetés, csalogatás. Nem volt gond azonban az értékes aranypénzként számon tartott lovas huszárok toborzásával. Sok fiatal kitörési lehetőséget látott a szolgálatban. Egyeseket az erőfitogtatás vonzott, mások az egyre nehezebbé váló jobbágy- vagy szolgasorból próbáltak ily módon kiszakadni. Voltak akik a törvény elől menekültek, akadtak akik szerelmi bánatukban álltak be a sorba, míg némely fiatalembereket a kalandvágy és idegen országok megismerése csábított a seregbe. Nem vitás, a huszároknak óriási híre járt már akkoriban Európa- sőt világszerte. Találkozunk velük a kontinens több pontján is, ahol fizetségért cserébe mutatták meg harci tudományukat. Bátorságnak, leleményességnek nem voltak híján. Máig példátlan „huszárcsínyként” tartják számon Hadik András haditettét, amikor egy 4320 fős csapattal megszállta és óriási, 215.000 talléros hadisarcra kényszerítette Berlin városát. Ha még messzebbre tekintünk, nem szabad elfeledkeznünk azokról a huszárokról sem, akik eljutottak az Újvilágba és komoly kiképzéseikkel győzelemre vitték az amerikai függetlenségi háborúban az északiakat. Közülük is kiemelkedik a karcagi születésű Kováts Mihály, aki Washington tábornok oldalán megszervezte az amerikai könnyűlovasságot a magyar huszárezredek mintájára, majd 1779. május 11-én a charlestoni ütközetben életét adta az amerikai függetlenségért.

Ilyen és ehhez hasonló múlttal rendelkezett a harcedzett, s a magyar szabadságharcban oroszlánrészt vállaló jól képzett huszárság, és különös hangsúly esett a verbuválás intézményére is. A honvédség toborzása májusban kezdődött, majd több hullámban, de folyamatosan zajlott, s hamarosan 10 zászlóaljat állítottak fel a frissen felfogadott újoncokból.

Ezzel együtt már a pesti forradalom után megalakult a félkatonai jellegű Nemzetőrség, amely arra nagyon jó volt, hogy a férfiak megtanulják a fegyverhasználatot és az alapvető katonai fogalmakat. Az áprilisi törvények értelmében ekkor már a Magyarországon állomásozó cs. és kir. haderők is engedelmességgel tartoztak a magyar hadvezetésnek. Rajtuk kívül német lengyel és olasz légiók is segítettek a magyaroknak, de érkeztek még önkéntesek Ausztriából, sőt az Oszmán Birodalomból, és Oroszországból is.

Szerencsétlenségünkre a nemzetiségi kérdés halogatása miatt a horvátok, szerbek és románok, az erdélyi szászok és részben a szlovákok is ellenünk fordultak, ugyanakkor a ruszinok, szlovének, bunyevácok, a német nemzetiségek, és a szlovákság nagyobb része a magyar szabadságért fogott fegyvert. A tábornokok és főtisztek közt is sok idegen ajkút találunk: a lengyel Bem Józsefet és Dembinszky Henriket, a szerb Damjanich Jánost és Vukovics Sebőt, vagy a horvát Knezič Károlyt, a román Móga Jánost, a német Aulich Lajost, és Pöltenberg Ernőt, hogy csak a legnevesebbeket említsük.

Talán érthetőbb ez a nagy nemzetközi részvétel, ha felidézzük: 1848 a forradalmak éve volt Európában, a „népek tavasza” melyek közül őszre már csak a magyarországi szabadságharc volt talpon, így a kontinens minden szabadságvágyó népe lélegzetvisszafojtva figyelte egy nagy múltú nemzet heroikus küzdelmét az őket elnyomó gigászokkal.

Sajnos azonban bármekkora hit, lelkesedés és hősies helytállás is vitte a magyar huszárokat, honvédokat, önkénteseket, légiósokat csatáról csatára, a közel 200 ezer fős orosz intervenciós hadsereggel megtámogatott és jól felszerelt 165 ezres Habsburg haderővel szemben ez kevésnek bizonyult. A majd kétszeres túlerővel rendelkező császári erők így is csak rendkívüli veszteségek árán tudták vérbe fojtani az önrendelkezésükért harcoló magyarokat és a velük szövetséges más nemzetiségű erőket.

És hiába a vitatott fegyverletétel, a megtorlás, a történelmi értékítélet egyértelmű: ha az 1848-as Forradalomról és Szabadságharcról emlékezünk, nem a vesztes csatákat siratjuk, nem bukásról beszélünk lesütött szemmel, hanem hőseinket ünnepeljük! Huszárokat, honvédeket, magyarokat és velünk rokonszenvező idegeneket, mert ők - mint azok a kicsiny huszárpalánták, akik Fecskefalván felesküdtek a magyar zászlóra, hogy megvédjék a hazát -, életüket és vérüket adták azért, hogy mi most, 163 év múltán is büszkén, emelt fővel és végre szabadon emlékezhessünk rájuk!

 

T.S.

2011-01-17
HUSZADIK!
Már ugyan január közepén is túl vagyunk, mi azonban sok ismerőssel, családdal csak most találkozunk, ezért Boldog Új Esztendőt kívánunk minden kedves barátunknak, gyermekeknek, szülőknek és pedagógusoknak! Talán sokan most irigyelnek bennünket, mert a hosszú év végi hajrá után mi még egy kicsit hátradőlhettünk, és most egy hosszabbat szusszanva vághatunk neki a 2011. (jubileumi!) évnek.
kol_1997.jpg
Kolompos - XX. századi emlék
Amikor fordul az esztendő az emberek nagy része valamiféle számadást készít, mi történt tavaly, vajon mi lesz idén, mi lesz jobb, könnyebb, mi lesz esetleg nehezebb. A családosok olthatatlan vágyat éreznek ilyenkor, hogy végignézzék az elmúlt hónapok során készült fotókat, filmfelvételeket, hogy mennyit nőttek, gyarapodtak a csemeték. Van ahol idén majd az ovi- vagy az iskolakezdés okoz izgalmakat, hova vigyük, kire bízzuk, kiben bízzunk, kitől (mitől) óvjuk legféltettebb kincsünket? Másutt pedig már a hajdani kamaszkori nagy kérdések reinkarnálódnak, s türemkednek elő múltunk rejtekeiből, sokszor ijesztő víziókat vetítve elménk mozivásznára, felidézve saját múltbéli huncutságainkat… Ilyenkor bizony rádöbbenünk: saját kicsinek hitt fiunk, lányunk már nem is olyan kicsi! Megint mások a pályaválasztás nyomasztó gondjait kóstolgatják, s vannak, akik már őszülő halántékukat masszírozva töprengenek „félfelnőtt” utódukkal egy generációs hasadék szélén állva, hogy is kellene elindulni az önállóság útján. Így vagy úgy, gyermekeink nevelése, növelése – alapesetben – a szülői gondolkodás (és gondoskodás) alfája és ómegája, a mi esetünkben pedig egy hivatás, vagy még inkább küldetés. Ami miatt ezt fontosnak tartom megemlíteni az nem más, mint egy statisztikailag is kimutatható tény, miszerint az imént megemlített korosztályokból elvileg bárki (vagyis a mai csecsemőktől az egyetemistákig) részt vehetett Kolompos előadáson óvodásként, kisiskolásként az elmúlt 19 (!) esztendőben!

Bizony, a címben szereplő „huszadik” arra utal, hogy idén megkezdtük a 20. évadot, amit idén is a legkisebbek illetve a családok szolgálatában fogunk eltölteni. Most következhetne, hogy mennyi műsor, mennyi helyszín, mennyi látogató, stb. Ehelyett január első napjaiban megfordítottam a gondolatmenetet, vagyis feltettem magamban egy olyan – amúgy borzasztóan rosszul csengő – kérdést, hogy „mi lett volna, ha…”
…Ha 1990 decemberében nem kapunk meghívást egynémely egri óvodába, hogy tartsunk ovis táncházat 45-50 percben? (Talán most nem is írnám ezt a cikket.) De kaptunk és elvállaltuk, azzal az apró szakmai ellenvetéssel, hogy ennyi ideig tánccal lekötni ekkora gyerekeket valószínű nem lehet, ezért a Karácsonyhoz kapcsolódó szokásokról is meséltünk, karácsonyi énekeket is tanítottunk.
S mi lett volna, ha a decemberi műsor sikerén felbuzdulva nem hívtak volna meg újra januárban is, (amikor már nem lehetett decemberi ünnepekről mesélni, ezért aztán hamar felkészültünk az újévi népszokásokból, vagyis lett egy vadonatúj műsorunk!)?
S mi lett volna, ha ez nem ismétlődik meg ezután hónapról hónapra, míg tart az iskolai esztendő, s nem alakul ki hamar egy egész évre szóló műsorarzenál, s nem ébredünk rá, hogy egy lámpást kaptunk a kezünkbe, hogy valami pislákoló fényt mutassunk az akkoriban tanácstalanul botorkáló szülőknek, pedagógusoknak? Mert a gyermekekkel nem volt gond, ők csak táplálták a mi lámpásunk fényét!

Hát, akkor talán nem találkoztunk volna az elmúlt 19 év során több százezer gyermekkel, szülővel, pedagógussal, és az óvodákban ismeretlen lenne a Kolompos név. Számos családban (10-20 ezerben) sosem szólna Kolompos CD a levelezőrendszerünkön keresztül nem kommunikálnánk közel 7000 családdal, nem lett volna tucatnyi helyszínen több éven keresztül rendszeres Kolompos gyermek táncház, sok száz helyszínen sok ezer Kolompos Mulatság és nem lett volna eddig hét szerencsi Kolompos tábor sem. Valószínű akkor kicsit más lenne a zenei repertoárunk, talán még mindig kísérnénk táncegyütteseket, gyakorta turnéznánk külhonban, és más körökben forognánk. Ezek alapján azt is feltételezem néhány család sem jöhetett volna létre, ha nem kezdünk el gyermekeknek muzsikálni (csak a Kolompos együttesen belül kettő ilyenről tudok!), és néhány ember pályája is másképp alakul, ha nem jön szembe a Kolompos…

1. Ha van hely, ahol nem keltene túl nagy feltűnést a Kolompos hiánya, az a médiák világa, ahol szinte alig van nyoma a csapat majd két évtizedes töretlen népszerűségének, egyáltalán annak, hogy létezünk. Pedig sok mindent elkövettünk, hogy minimálisan annyi figyelmet kapjunk, mint egy ezredik ismeretlen celeb ölebe, de mindhiába! Igaz, nem voltak, nincsenek botrányaink, nem balhézunk, nem trágárkodunk, nem élünk feltűnően, nem tesszük közszemlére a magánéletünket, sőt, mondhatni hétköznapi emberek vagyunk. Talán ez a baj, nem tudjuk. Talán a következő 10 vagy 20 év erre is választ ad. Voltak ugyan reményt keltő momentumok, mint mondjuk a 90-es évek elején forgatott „Homokvár” c. interaktív gyermekműsor az akkori (családi csatornának induló) TV2-n, ahol a népzene „észrevétlen” képernyőre csempészése mellett a zenekar életében először igazi versmegzenésítés is született. Fecske Csabával való ismeretségünk is innen datálódik. Ezen kívül csak kósza riportok, egy-egy elcsípett jelenet valamelyik műsorunkból, néhány rádiós beszélgetés és egy-két koncert, ami színesíti a „médiával” való amúgy eléggé fekete-fehér, vagy inkább halványszürke kapcsolatunkat. Természetesen kivételt képez ez alól (ezért is hagytam utoljára) a Minimax gyermekcsatornával való több éves együttműködésünk, aminek köszönhetően a kicsinyeknek legalább valami apró emlékük, fogalmuk képződött azokról a mókás emberekről, akik magukat Kolompos együttesnek nevezik, s akik magyar népzenét muzsikálnak. Sebaj, aki akar, megtalál bennünket vagy élőben, vagy a lemezeinken vagy az interneten (sőt, idén szeretnénk több alkalommal is közkinccsé tenni a weboldalunkon olyan réges-régi emlékeket, kalandos történeteket, utazásokat, statisztikákat, pillanatképeket a Kolompos együttes múltjából, amelyeket sehol máshol nem lehet ez idő szerint fellelni).

És itt most újévi elmerengéseimet a „Mi lett volna ha” és a „Mi nem lett volna ha” kategóriában ezennel ünnepélyesen abba is hagyom, mert közben rájöttem, mi így is, úgy is predesztinálva voltunk erre a küldetésre, és ha nem ott és akkor, 1990-ben Egerben, akkor máshol, később, de eldőlt volna: nekünk ez a dolgunk az életben! Ezzel a tudattal vágunk hát neki a 20. Kolompos évadnak, annak reményében, hogy még sokáig lesz erőnk és hitünk akár fehér hajú (vagy hajatlan) nagypapaként is adni, átadni, őrizni közös kincseinket.

Boldog Új Esztendőt!

-T.S.-

2010-12-12
Ünnepekre hangolódva… itt is, ott is, amott is
Mindenekelőtt egy csepp üröm a Karácsonyváró örömben: 2011. januárjában technikai okok miatt ELMARAD a „Kolompos-toros” Újévköszöntő Mulatság…Kérjük mindazok szíves megértését és elnézését, akik számítottak erre a közös hétvégére, ígérjük, a nyáron pótolni fogjuk a most elmaradt mulatságot!
budaorskaracsonya_2010.jpg
Budaörs Karácsonya - Széki tánc - Kolompos együttes
Ezzel a meghívóval kicsit előre szaladtunk az ünnepek sorában, mert a korábbi írásban megidézett csendes, meleg fényű adventi várakozástól hosszú még az út, míg eljutunk Szerencsre. Ha kilépünk a kalácsillatú szobából, az utca egyik végén még szinte hallani véljük a távolodó Mikulás szánjának csengettyűjét, a másikban pedig már feltűnnek a kolompos-kereplős-köcsögdudás kotyolók, akik azért járnak házról-házra, hogy „megvarázsolják” a hideg idő miatt alig-alig tojó tyúkokat. No, meg azért is, hátha a házigazdától kapnak némi finomságot – darabka kalácsot, kenyeret, kis tepertőt, hurkát-kolbászt, vagy csak néhány almát, pár szem diót… - mindezt a kotyolásért és a közben elhangzó jó kívánságokért . Akadtak persze „rossz gazdák” is, akik seprűvel kergették el a kántálókat; ezeknél a házaknál csúfondáros dolgokat kívántak a szőrös szívű, irigy háziaknak.

Luca napjához, vagyis december 13-ához sok egyéb hiedelem, jóslás és tiltás is kapcsolódik. Nem volt szabad többek között sütni, szőni, fonni, mosni, kölcsönadni, viszont idő- házasság- és haláljósló nap is volt ez. A legismertebb hagyomány a Luca széke készítése, mely évszázados hagyományokkal bír, ismert volt már a Gergely-naptár bevezetése (1582) előtt is, mert akkoriban ez volt az esztendő legsötétebb napja, a téli-nyári napforduló.

A Luca székét vidékenként más-más módon készítették, az viszont mindenhol jellemző volt, hogy sokféle, 7, 9 vagy 13 féle fából (többek közt kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából) és sokáig kellett faragni, s minden nap csak egyetlen apró műveletet lehetett rajta végezni. Az így elkészült ülő (álló?) alkalmatosságot a karácsonyi misére el kellett vinni, s ráállva meg lehetett látni a falubeli boszorkányokat, mert azoknak akkor szarvuk nőtt! Cserébe viszont a szarvas boszorkányok a titkukat kifürkészőket – a hagyomány szerint – jól megkergették s akár még a pokolba is elvitték. Egyetlen védekezésként mákot, vagy apró szemű terményeket kellett elszórni a banyák előtt, mert ők addig tovább nem mehettek, míg azt össze nem szedték az utolsó szemig.

Nem boszorkányos, nem félelmetes, viszont mind a mai napig elterjedt szokás a betlehemezés, amelyről az első magyar nyelvű írásos feljegyzések nem túl régről, a XVII. századból származnak, amikor iskolai előadásként említik. A főleg faluhelyen elterjedt dramatikus pásztorjáték azt meséli el, amikor a betlehemi pásztorok felkerekedtek, hogy elsőként köszöntsék a megszületett kis Jézust. Vinni ugyan nem tudtak mit, mert nagyon szegények voltak, de a szeretetükkel megörvendeztették az újszülöttet és szüleit. A történet báját és humorát a kissé esetlen bojtárok és a reszketeg, nagyothalló öreg pásztor párbeszédei adják, és végül – legalábbis a mi előadásainkban szívből jövő muzsikaszóval és énekekkel köszöntjük a kisdedet.

Ezzel már el is érkeztünk a Szentestéhez, a Fény eljöveteléhez, a gyertyagyújtáshoz, amit már mi is családjaink körében ünneplünk. Végre mi is kicsit megpihenhetünk, s az ünnepek alatt meglátogatjuk szeretteinket, akikkel évközben ritkábban találkozhatunk. Jókat lakomázunk, jókat adomázunk, és az ilyenkor készült fényképekből látjuk, milyen gyorsan száll az idő, hiszen tavaly ez a gyermek még szinte baba volt, ez a másik pedig még meg sem született. Megemlékezünk azokról is, akik idén már nem lehetnek velünk, de a lelkük, emlékük örök mécsesként ragyog, s ez varázsolja igazán meleggé a karácsonyi fényeket.

Aztán tovahalad az idő, s ahogy csökken a még kibontatlan ajándékcsomagok száma a karácsonyfa alatt, s ahogy enyhül a fenyőillat a karácsonyfa körül, úgy közeledünk egyre inkább az esztendő végéhez. Egyre nő a nyüzsgés, kétségtelen, itt valami készül!

Előkerülnek az év végi praktikák eszközei: Trombiták, csillagszórók, hangoskodásra alkalmas eszközök, mert ezekkel lehet elűzni az év legsötétebb napjaiban körülöttünk alkalmatlankodó ártó szellemeket. Aztán előugranak a szekrényekből, vitrinekből, kredencekből a kocsonyás tálak, és szelleműző hadba indul egy hatalmas kondér is (nálunk 12 literes!), amiben hosszú órákon keresztül gyöngyözik majd a kocsonyalé, amelyben egy egész sereg csülök, köröm, malac füle-farka, egy jó adag hagyományosan füstölt házi „disznyóalkatrész”, valamennyi színhús és sok zöldség fog „ezer” fokhagymával együtt főni. Igen, az előbb felsoroltakból készül hagyományos újévi étkünk a kocsonya, lassan főzve, kétszer hűtve-szűrve-zsírtalanítva (hogy szép tiszta és átlátszó legyen), savanyúsággal, tormával, ecettel, fokhagymavagdalékkal megszórva... ki hogyan szereti.

A lényeg, hogy sertéshús legyen az újévi asztalon, hiszen a néphit szerint a disznó betúrja a szerencsét a házba (ellenben a szárnyas kikapirgálja azt). Lehet ez akár virsli is, mert hát ez a divat (és a közelmúlt szegényes hagyománya) s ezt még a gyerekek is ismerik a „hot dogból”.

Ja, és nincs Újév lencsefőzelék nélkül, füstölt oldalas levével, húsával jó mustárosan, citromosan… Mert a néphagyomány úgy tartja, a lencse, mint a pénz, szaporaság, sokaság jelképe ott kell legyen az ünnepi asztalon! És mellette milyen egészséges és finom! No, és erre már merészen rátehetünk egy kicsike sült virslit, sőt akár egy karika citromot is! A jóféle magyar borocskákkal, pálinkákkal pedig bánjunk emberséggel: köszöntsük velük egymást, jó egészséget, békességet, boldogságot kívánva, úgy, hogy inkább használjon, mintsem megártson!

Addig pedig, akikkel nem találkoznánk már az Óesztendőben, azoknak Áldott, Boldog Ünnepeket kívánunk, akik pedig még a hátralevő napokban eljönnek, őket szeretettel várjuk itt is, ott is, amott is…!

-T.S.-

2010-12-05
Advent
A nézőtéren kihunynak a fények, s elcsendesedik a közönség, mert kezdődik a Játék…!

Ezután következik, az a közel órányi varázslat, amikor a rideg valóságból kilépve a gyermekek, a szüleik, az óvó- és tanító nénik és mi magunk is önfeledten lubickolunk a mesék, zenék, játékok, táncok és néphagyományok mágikus elegyében.

cinti_gardon(2).jpg
Cinti gardonozik
Megtisztulunk, és erőt adunk, megtisztítunk és erőt kapunk. Olyan kölcsönhatás ez, amely nélkül mi csak jelentéktelen szigetlakók lennénk azon a szárazulaton, melyet körbevesz a publikum, és játszótársaink, a „közönség” sem válna „Közösséggé”. Pedig ez a csoda is nap, mint nap megtörténik!

Aztán a varázslat egyszer csak véget ér, de mint a színpompás tűzijátékok után, a színes füst még ott lebeg felettünk, a fények is tovább zsibonganak a retinánkon, érezzük a „lőporszagot” és az emlékképek is sokáig megmaradnak. Ahogy hazafele ballagnak, a kicsik kérdezgetik, ez miért így s az miért amúgy, a szülők rég elfeledett dalokba kapaszkodva idézik fel saját gyermekkorukat, és sokan már ekkor eldöntik: legközelebb is felöltik a szép ruhát, s eljönnek újra.

Sajnos azonban nem mindenkinek adatik meg, hogy pörgős szoknyásan és kopogós cipősen, ünneplő nadrágosan és kis ingesen élvezze a viszontlátás örömét. Vannak, akiknek a puszta létezés-létfenntartás is komoly problémát okoz, akár valamely betegség vagy fogyatékosság, vagy természeti csapás miatt, akár a napi anyagi problémák okán. Legtöbbjük nem tehet a helyzetéről, ellenben tehetetlen az élet nagyobb kihívásaival szemben. Kisebbségként egyéb lehetőség híján a többség jóindulatára, segítségére vannak utalva, és ahogy mostanság ez nap, mint nap bebizonyosodik, és ahogy a mi közönségünkből is, úgy egy egész országból is lehet egy nagy és összetartó Közösség! S amíg elnézzük mi, felnőttek önfeledten éneklő, tapsoló, kacagó gyermekeinket, közben számolunk és döntünk: segítenünk kell!

Több oka is van annak, hogy ezek a gondolatok idekívánkoztak. Egyrészt az idei esztendő sajnálatos módon bővelkedett természeti- és emberek okozta katasztrófákban, mindemellett a szokásosnál is több felkérés érkezett irányunkba különböző szervezetektől, alapítványoktól nehéz helyzetű, illetve fogyatékkal élő gyermekeknek szóló műsorokon való részvételre. Fontos a segítség, és a legtöbb esetben reagáltunk a hívó szóra, legyen szó árvízről, iszapkatasztrófáról, ahol konkrét anyagi támogatással járultunk hozzá a nemzeti összefogáshoz, illetve az egyéb felkérésekről, ahol zenéinkkel, játékos műsorainkkal támogattuk a rászoruló gyermekek ügyét.

Mégis, a mi „Kolompos-közösségünk” karitatív csúcsteljesítménye egy egri vak kislány, a táborainkból ismert Cinti és édesanyja, Anett megsegítése volt. Nehéz elfogulatlanul összefoglalni ezt a regénybe illő történetet, ami során egy reménytelen helyzetbe került csonka család a táncházainkba járó segítő szándékú szülők és a Kolompos együttes révén teljesen új életet kezdhetett Budapesten. A „segítő szándék” már nyáron, a Kolompos táborban, Szerencsen kezdett kibontakozni, amikor fény derült Cintiék nehéz körülményeire. A sok közül talán a legmegindítóbb gesztus az volt, amikor a táborban segítő egyik kis óvó néni a kapott tiszteletdíját az utolsó fillérig odaadta a kis kedvenccé avanzsált Cinti édesanyjának. A történetnek ezzel még nincs vége, mert a nyár folyamán szintén szülői segítséggel sikerült lakást is szerezni nekik a Budapesten, így a kedves szöszke Cinti immár egy speciális budai iskolába jár! Persze nincs még minden elrendezve a kis család sorsa körül, ezért, ha felmerülnek még problémák, mi továbbra is szeretnénk segíteni, és számítunk a mi kis „Kolompos-közösségünkre” is.

Most így Advent idején különösen fontos, hogy nyitott szemmel és kitárt szívvel járjunk-keljünk az ünnepi forgatagban, s két bevásárlás (vagy Kolompos buli) közt eltöprengjünk, kinek tudnánk még egy pici örömet okozni, ha valami aprósággal meglepjük. Lehet ez csekély kis ajándék, vagy akár egy jó szó is. A legfontosabb, hogy tudjunk kicsit megállni, belenézni önmagunkba és az év végi sürgés-forgás, hajrá és rohanás közepette tudjuk egy pillanatra meglátni az ünnep lényegét: az egymásra találás a közös éneklés, a gyertyagyújtás, kalácsszegés és a szeretetteljes ajándékozás, a Fény eljövetelének, a kis Jézus megszületésének felemelő érzését.

Ezekkel a gondolatokkal invitálunk nagy szeretettel minden kedves érdeklődőt a még előttünk álló decemberi műsorainkra, hogy együtt éljük meg az Advent, a Várakozás pillanatait.

T.S.

Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu