„Hol volt, s hol nem lesz…”
…de egyszer biztos volt egy remek kezdeményezés, amire évtizedek óta vártunk, mert végre a legmagasabb döntéshozói körökben is megszületett a jogos igény a magyar kultúra védelmére. Azt pedig úgy lehet védeni, ha az emberek szeretik, támogatják, mert tudják mi fán terem, s tisztában vannak az értékével. Utóbbit persze csak akkor fogják tudni, felfogni, megérteni, ha mielőbb megismerik – lehetőség szerint még kora gyermekkorban - a szülők, nagyszülők, az óvoda és az iskola közvetítésével. Persze, ismert tény, hogy amikor „gond van”, akkor először a kultúra előtt teszik be az ajtót az emberek, mert anélkül még csak-csak elél az ember, s persze van, aki eleve esztelen luxusnak tartja a színházba, koncertekre, cirkuszba járást, így a gyermekei sem jutnak el ezekre a helyekre. Erre a hiátusra nyújt kitűnő megoldást a Lázár Ervin Program, amelynek megalkotói azzal a szándékkal vágtak bele ebbe a kezdeményezésbe, hogy minden általános iskolás gyermek legalább egyszer jusson el állami támogatással színházba, cirkuszba, illetve vegyen részt népzenei- vagy klasszikus zenei koncerten. A programnak az is egy deklarált célja, hogy mindeközben erősítsék a gyermekekben a nemzeti identitástudatot.
Nos, amikor erről tudomást szereztünk, úgy éreztük, elérkezett a Kánaán, hiszen több, mint három évtizede ugyanezen szándékkal kezdtünk el kicsi gyerekeknek muzsikálni! Tegyük hozzá, mi nem a kezdetektől tudtunk erről a lehetőségről, hanem kollégák és pedagógusok kérdezték, hogy mi részt veszünk-e a Lázár Ervin Programban. Az első év így kimaradt, de utána élve a lehetőséggel, megpályáztuk és bekerültünk. Sokezer gyermek és többszáz pedagógus vett részt a koncerteken Budapesten, Csömörön, Kistarcsán, Nagytarcsán, Martonvásáron, Dunaújvárosban, Adonyban, Pakson, Szekszárdon, Bátaszéken, Szekszárdon, Faddon, Pécsett, Novajidrányon, Encsen, Tiszalúcon, Alsóvadászon, Ináncson, Mezőzomborban, Bekecsen, Szerencsen és Tokajban. Még felsorolni sem könnyű a sok helyszínt, és megszámlálni is nehéz, hogy hány ezer kilométert, hány órát utaztunk, sokszor hajnal ötkor indulva, hogy mire becsengetnek, mosolygósan, szépruhásan, megkávézva, behangolva és kihangosítva kezdhessük a Varázslatot, bármely szegletében kis hazánknak. Mert sok gyerkőc számára igazi varázslat volt ez, az élő népzene, a játék, s a régi idők titkainak mágikus elegye. Pedig nem a megszokott, „Kolompos-rajongó” közönség ült velünk szemben, hanem itt-ott anyányi korú negyedikes lányok és pelyhedző állú, vagy épp serdülő bajszú alsós fiúk, s néhol iskolai rendőrség vigyázta a rendet. De a koncert közepére már oldódott a kezdeti feszengés, mindenkit rabul ejtett a népzene, magával ragadott a sokféle hangszer és hangzás, a közös játék, tánc a humoros epizódok, s többnyire egy bánatos feljajdulás szakadt ki a gyerekekből, amikor felkonferáltuk a búcsúnótát.
Az egyik iskolában egy idősebb úr penderült mellénk, akiről kiderült, hogy ő vezeti az aulában berendezett büfét az intézmény fennállása óta (több évtizede), de ő ilyen színvonalas, egyben szórakoztató előadást még nem látott, pedig minden kulturális esemény az aulában zajlik. Máshol a hatalmas sikerre való tekintettel egy későbbi időpontra is meghívást kaptunk, amit már a helyi közösség finanszírozott. Megint másutt jelezték, hogy ők, ha lesz jövőre is Lázár Ervin Program, csakis bennünket szeretnének. A Csepel-szigeten több helyütt sérelmezték, hogy ők lemaradtak a Kolomposról, és következő évben mindenképp szeretnék, ha mi mennénk. Ezúton is köszönjük a bizalmat, de mint a jelen helyzet is mutatja, nem elég a szakmaiság, nem elég az átadni kívánt érték, az előadás minősége, a sokszínűség, a pörgős, lehengerlő előadásmód, a humor, a saját hangszerekkel, kellékekkel, jelmezekkel, hangtechnikával, és járművel rendelkező csapat, s az sem, ha az ember fia a szívét-lelkét belegyúrja abba a 45 percbe. A nagy bajunk az, hogy nem tudjuk, sőt, igazából ötletünk sincs rá, hogy mit kellett volna még felmutatnunk, hogy a megkezdett missziónkat idén folytathassuk, s hogy egy következő korosztálynak egy még színesebb, még izgalmasabb, a párválasztás tematikáját is érintő koncerttel rukkolhassunk elő? Mit tud jobban az a 129 pályázó, vagy csoport, akiknek 275 produkcióját többre tartották a Kolompos együttesénél? Nagyon szeretnénk megtudni, hátha mi is okulunk a megszerzett információkból, mert hát a jó pap holtig tanul. Amivel nem szívesen szembesülnénk az például az lenne, ha kiderülne, eleve van egy népzeneellenes lobbi a bírálók körében. Teljesen autentikus forrásból tudjuk, hogy amikor 2021-ben összeült az akkor tíz fős grémium, határozottan nem akarták a népzenét, mint műfajt beengedni ebbe a projektbe, annak ellenére, hogy a nemzeti identitástudat erősítése a program egyik kiemelt célja. Sajnos arról konkrét tapasztalataink vannak még a főiskolai tanulmányaink idejéből, hogy magasan képzett tanáraink némelyike roppant mód lenézte a népzenét, olyan primitív zenei jelenségnek bélyegezve, amit egy átlagos muzikalitású ember napok-hetek alatt megtanulhat, és ami nem való koncerttermekbe. Némileg erősíti ezt a gyanúnkat, hogy a bírálóbizottság azon tagját, aki a népzene mellett kardoskodott, idén már nem hívták meg (pedig 15 fősre bővült a „zsűri”), és az is beszédes tény, hogy a Kolompos táborok „háziasszonya” a gyerekekkel kiválóan bánó, s népzenés meséket előadó (egyébként drámapedagógiát végzett) Kaszás Villő sem került be idén a Lázár Ervin Programba.
Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a lehetőséget kapott pályázók szakmai, előadói kvalitását, elhivatottságát, gyermekek felé mutatott affinitását, sajnáljuk, hogy a döntnökök figyelmen kívül hagyták a Kolompos együttes játékos ismeretterjesztés, néphagyomány-ápolás, zenei- és mozgásfejlesztés terén végzett munkájának szakemberek által is elismert eredményeit, az együttes előadásainak hatékonyságát (egy velünk töltött 50 perces műsor alatt a gyerekek közelebb kerülnek a népzenéhez, mint addigi tanulmányaik során bármikor), valamint a koncertélmény maradandóságát (felnőttként is odajönnek egykori ovisok, iskolások, hogy emlékeznek jól, milyen jó buli volt a „Kolompos bácsikkal”). Sajnáljuk továbbá, hogy a bíráló bizottság ignorálja azt a tényt, hogy 32 év alatt mintegy tízezer(!) alkalommal léptünk gyermekközönség elé, hogy felnőtt egy generáció a mi muzsikáinkat - koncerteken, kazettán, CD-n és DVD-n – nézve és hallgatva, a mi meséink szófordulatait használva, a mi mondókáinkat kántálva, s tudunk olyan Kelet-Ázsiába szakadt magyar anyukáról, akinek a gyermeke a mi lemezünkről tanult meg magyarul számolni. Az is egy tagadhatatlan, s nekünk nagyon jóleső jelenség már néhány éve, hogy sok egykori „óvodásunk” hozza hozzánk már a saját csemetéit koncertre, táncházba.
Mindezek után több, mint három évtizednyi munkánk, sikerünk és az ezalatt elért eredményeink arcul csapásának érezzük ezt a döntést, amit, ha tudatlanul hoztak, mert nem ismernek bennünket, azért baj (mert azt azért joggal elvárhatná az ember, hogy egy ilyen szervezetben a bírák „képben legyenek”), ha meg tudatosan hoztak, akkor azért, mert ezek szerint valaki(k) felé lejt a pálya. Mindenesetre ahol tudunk tájékozódunk, hogy megoldódjon ez a rejtély, illetve lássuk, tudjuk, kik járnak előttünk, akiknek a példáját követni kellene, hogy egy ilyen illusztris társaságba beférjünk. Természetesen azért csak az észszerűség keretei közt foglalkozunk ezzel az üggyel - ami szerintünk nem is annyira nekünk „ciki”, mint annak, aki így döntött -, s nem is sokáig, mert hamarosan kezdődik a farsang, amikor egy szűk órácskára igyekszünk minden kicsit és nagyot kirántani a mai zord valóságból s velük együtt felhőtlenül elidőzni egy igazi Kolompos mulatságban!
Azoktól pedig, akikhez a Lázár Ervin Program keretein belül nem sikerül idén eljutni, elnézést kérünk, mi is másra számítottunk, a nemleges verdikt okait nem tárták elénk, így summázva csak annyit tudunk biztosan a koncertekkel kapcsolatban, hogy „hol volt, s hol nem lesz…”
-TS-KOLOMPOS
