„Hol volt, s hol nem lesz…”

…de egyszer biztos volt egy remek kezdeményezés, amire évtizedek óta vártunk, mert végre a legmagasabb döntéshozói körökben is megszületett a jogos igény a magyar kultúra védelmére. Azt pedig úgy lehet védeni, ha az emberek szeretik, támogatják, mert tudják mi fán terem, s tisztában vannak az értékével. Utóbbit persze csak akkor fogják tudni, felfogni, megérteni, ha mielőbb megismerik – lehetőség szerint még kora gyermekkorban - a szülők, nagyszülők, az óvoda és az iskola közvetítésével.  Persze, ismert tény, hogy amikor „gond van”, akkor először a kultúra előtt teszik be az ajtót az emberek, mert anélkül még csak-csak elél az ember, s persze van, aki eleve esztelen luxusnak tartja a színházba, koncertekre, cirkuszba járást, így a gyermekei sem jutnak el ezekre a helyekre. Erre a hiátusra nyújt kitűnő megoldást a Lázár Ervin Program, amelynek megalkotói azzal a szándékkal vágtak bele ebbe a kezdeményezésbe, hogy minden általános iskolás gyermek legalább egyszer jusson el állami támogatással színházba, cirkuszba, illetve vegyen részt népzenei- vagy klasszikus zenei koncerten. A programnak az is egy deklarált célja, hogy mindeközben erősítsék a gyermekekben a nemzeti identitástudatot.

Nos, amikor erről tudomást szereztünk, úgy éreztük, elérkezett a Kánaán, hiszen több, mint három évtizede ugyanezen szándékkal kezdtünk el kicsi gyerekeknek muzsikálni! Tegyük hozzá, mi nem a kezdetektől tudtunk erről a lehetőségről, hanem kollégák és pedagógusok kérdezték, hogy mi részt veszünk-e a Lázár Ervin Programban. Az első év így kimaradt, de utána élve a lehetőséggel, megpályáztuk és bekerültünk. Sokezer gyermek és többszáz pedagógus vett részt a koncerteken Budapesten, Csömörön, Kistarcsán, Nagytarcsán, Martonvásáron, Dunaújvárosban, Adonyban, Pakson, Szekszárdon, Bátaszéken, Szekszárdon, Faddon, Pécsett, Novajidrányon, Encsen, Tiszalúcon, Alsóvadászon, Ináncson, Mezőzomborban, Bekecsen, Szerencsen és Tokajban. Még felsorolni sem könnyű a sok helyszínt, és megszámlálni is nehéz, hogy hány ezer kilométert, hány órát utaztunk, sokszor hajnal ötkor indulva, hogy mire becsengetnek, mosolygósan, szépruhásan, megkávézva, behangolva és kihangosítva kezdhessük a Varázslatot, bármely szegletében kis hazánknak. Mert sok gyerkőc számára igazi varázslat volt ez, az élő népzene, a játék, s a régi idők titkainak mágikus elegye. Pedig nem a megszokott, „Kolompos-rajongó” közönség ült velünk szemben, hanem itt-ott anyányi korú negyedikes lányok és pelyhedző állú, vagy épp serdülő bajszú alsós fiúk, s néhol iskolai rendőrség vigyázta a rendet. De a koncert közepére már oldódott a kezdeti feszengés, mindenkit rabul ejtett a népzene, magával ragadott a sokféle hangszer és hangzás, a közös játék, tánc a humoros epizódok, s többnyire egy bánatos feljajdulás szakadt ki a gyerekekből, amikor felkonferáltuk a búcsúnótát.

Az egyik iskolában egy idősebb úr penderült mellénk, akiről kiderült, hogy ő vezeti az aulában berendezett büfét az intézmény fennállása óta (több évtizede), de ő ilyen színvonalas, egyben szórakoztató előadást még nem látott, pedig minden kulturális esemény az aulában zajlik. Máshol a hatalmas sikerre való tekintettel egy későbbi időpontra is meghívást kaptunk, amit már a helyi közösség finanszírozott. Megint másutt jelezték, hogy ők, ha lesz jövőre is Lázár Ervin Program, csakis bennünket szeretnének. A Csepel-szigeten több helyütt sérelmezték, hogy ők lemaradtak a Kolomposról, és következő évben mindenképp szeretnék, ha mi mennénk. Ezúton is köszönjük a bizalmat, de mint a jelen helyzet is mutatja, nem elég a szakmaiság, nem elég az átadni kívánt érték, az előadás minősége, a sokszínűség, a pörgős, lehengerlő előadásmód, a humor, a saját hangszerekkel, kellékekkel, jelmezekkel, hangtechnikával, és járművel rendelkező csapat, s az sem, ha az ember fia a szívét-lelkét belegyúrja abba a 45 percbe. A nagy bajunk az, hogy nem tudjuk, sőt, igazából ötletünk sincs rá, hogy mit kellett volna még felmutatnunk, hogy a megkezdett missziónkat idén folytathassuk, s hogy egy következő korosztálynak egy még színesebb, még izgalmasabb, a párválasztás tematikáját is érintő koncerttel rukkolhassunk elő? Mit tud jobban az a 129 pályázó, vagy csoport, akiknek 275 produkcióját többre tartották a Kolompos együttesénél? Nagyon szeretnénk megtudni, hátha mi is okulunk a megszerzett információkból, mert hát a jó pap holtig tanul. Amivel nem szívesen szembesülnénk az például az lenne, ha kiderülne, eleve van egy népzeneellenes lobbi a bírálók körében. Teljesen autentikus forrásból tudjuk, hogy amikor 2021-ben összeült az akkor tíz fős grémium, határozottan nem akarták a népzenét, mint műfajt beengedni ebbe a projektbe, annak ellenére, hogy a nemzeti identitástudat erősítése a program egyik kiemelt célja. Sajnos arról konkrét tapasztalataink vannak még a főiskolai tanulmányaink idejéből, hogy magasan képzett tanáraink némelyike roppant mód lenézte a népzenét, olyan primitív zenei jelenségnek bélyegezve, amit egy átlagos muzikalitású ember napok-hetek alatt megtanulhat, és ami nem való koncerttermekbe. Némileg erősíti ezt a gyanúnkat, hogy a bírálóbizottság azon tagját, aki a népzene mellett kardoskodott, idén már nem hívták meg (pedig 15 fősre bővült a „zsűri”), és az is beszédes tény, hogy a Kolompos táborok „háziasszonya” a gyerekekkel kiválóan bánó, s népzenés meséket előadó (egyébként drámapedagógiát végzett) Kaszás Villő sem került be idén a Lázár Ervin Programba.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a lehetőséget kapott pályázók szakmai, előadói kvalitását, elhivatottságát, gyermekek felé mutatott affinitását, sajnáljuk, hogy a döntnökök figyelmen kívül hagyták a Kolompos együttes játékos ismeretterjesztés, néphagyomány-ápolás, zenei- és mozgásfejlesztés terén végzett munkájának szakemberek által is elismert eredményeit, az együttes előadásainak hatékonyságát (egy velünk töltött 50 perces műsor alatt a gyerekek közelebb kerülnek a népzenéhez, mint addigi tanulmányaik során bármikor), valamint a koncertélmény maradandóságát (felnőttként is odajönnek egykori ovisok, iskolások, hogy emlékeznek jól, milyen jó buli volt a „Kolompos bácsikkal”). Sajnáljuk továbbá, hogy a bíráló bizottság ignorálja azt a tényt, hogy 32 év alatt mintegy tízezer(!) alkalommal léptünk gyermekközönség elé, hogy felnőtt egy generáció a mi muzsikáinkat - koncerteken, kazettán, CD-n és DVD-n – nézve és hallgatva, a mi meséink szófordulatait használva, a mi mondókáinkat kántálva, s tudunk olyan Kelet-Ázsiába szakadt magyar anyukáról, akinek a gyermeke a mi lemezünkről tanult meg magyarul számolni. Az is egy tagadhatatlan, s nekünk nagyon jóleső jelenség már néhány éve, hogy sok egykori „óvodásunk” hozza hozzánk már a saját csemetéit koncertre, táncházba.

Mindezek után több, mint három évtizednyi munkánk, sikerünk és az ezalatt elért eredményeink arcul csapásának érezzük ezt a döntést, amit, ha tudatlanul hoztak, mert nem ismernek bennünket, azért baj (mert azt azért joggal elvárhatná az ember, hogy egy ilyen szervezetben a bírák „képben legyenek”), ha meg tudatosan hoztak, akkor azért, mert ezek szerint valaki(k) felé lejt a pálya. Mindenesetre ahol tudunk tájékozódunk, hogy megoldódjon ez a rejtély, illetve lássuk, tudjuk, kik járnak előttünk, akiknek a példáját követni kellene, hogy egy ilyen illusztris társaságba beférjünk. Természetesen azért csak az észszerűség keretei közt foglalkozunk ezzel az üggyel - ami szerintünk nem is annyira nekünk „ciki”, mint annak, aki így döntött -, s nem is sokáig, mert hamarosan kezdődik a farsang, amikor egy szűk órácskára igyekszünk minden kicsit és nagyot kirántani a mai zord valóságból s velük együtt felhőtlenül elidőzni egy igazi Kolompos mulatságban!

Azoktól pedig, akikhez a Lázár Ervin Program keretein belül nem sikerül idén eljutni, elnézést kérünk, mi is másra számítottunk, a nemleges verdikt okait nem tárták elénk, így summázva csak annyit tudunk biztosan a koncertekkel kapcsolatban, hogy „hol volt, s hol nem lesz…”

-TS-KOLOMPOS

A Szerencsi vár története

Láttuk már csokipapíron, és történelemkönyvekben, sőt, nyaranta a Kolompos táborokban a valóságban beszippanthattuk történelem illatú levegőjét is. Számos mulatságot tartottunk ódon falai közt, serény kézműves munka folyt hűs árkádjai alatt, némely szerencsések pedig a Huszárvár Kastélyszállóban pihenhették ki éjjelente a tábori élet fáradalmait, talán épp lovagokat, várúrnőket megidézve álmaikban. Számtalanszor kapcsolatba kerültünk a jelenével, a benne megtartott koncertek, mulatságok, és tánctanítások révén, írtunk a jövőbeni megújulásáról, megszépüléséről, de a múltjáról eddig kevés szót ejtettünk.

Pedig a szerencsi vár – mi másról lenne szó? – megérdemli, hogy gazdag történetébe belepillantsunk. Mert manapság, amikor a felújítás után a XXI. század vívmányai lépten-nyomon tetten érhetők a hajdani katonai erődítmény területén, nem szabad elfeled-keznünk arról, hogy a Wifi előtt több ezer esztendővel is volt itt élet és kommunikáció, tekintve, hogy az Alföld és a Zemplén hegység, valamint a Takta folyó és a Szerencs patak találkozásánál megfelelőbb hely alig kínálkozhatott egy majdan virágzó tele-pülés megalapítására. Már az Árpád-kor hajnalán, Szent István korában esperesi központ volt a Bogát-Radvány nemzetség birtokaként számon tartott Szerencs. Stratégiai jelentősége elmaradt ugyan a közeli Tokajétól és Patakétól mégsem lehet véletlen, hogy már a XII. században, a gyógyító tevékenységük miatt ispotályosoknak is nevezett johanniták egy monostort építettek a mai vár helyén. Egyes feltételezések szerint Szent János követőit és építményüket a tatárok pusztították el a muhi ütközet során. A monostor romjain épült meg a Bogát-Radvány nemzetség családjainak (Monakiak, Izsépiek, Dobiak, Lúcziak) kegyurasága alá tartozó bencés apátság, amely a XV. század derekán a Szapolyai család birtokába került. Szerencs ekkorra már a tokaji uradalom részévé vált, s ennek hozományaként meghonosodott a szőlőművelés. A Szapolyaiak befolyása révén 1490-ben „oppodiumi”, azaz mezővárosi rangot kapott, tarthattak vásárokat is, aminek az apátság is haszonélvezője volt.

A mohácsi vész után három részre szakadt ország csapongó történelmi szelei különféle uralkodói körök híveinek zászlajait tépdesték az egyre pusztuló építmény ormain. I.Ferdinánd és Szapolyai János hatalmi harcában Szerencs és a tokaji uradalom majd’ tucatszor cserélt gazdát, míg nem Némethy Ferenc, tokaji várkapitány 1557-ben komoly haddal elfoglalta Szerencset, és a monostort, amelynek köveiből erős „castellumot” építtetett. Némethy azonban 1565-ben elesett Tokaj ostrománál, így a város ismét a császáriak kezére került, majd az 1566-os tatárdúlás után szinte teljesen elnéptelenedett. A háborúskodásokban folyamatosan apadó kincstári tartalékok miatt Szerencs várát és uradalmát elzálogosították. Így kerülhetett 1580-ban 4000 forint kölcsön fejében 10 évre Rákóczi Zsigmond szendrői lovaskapitány birtokába Szerencs és környéke. Az új gazda jól sáfárkodott a reá bízott birtokkal. Még az átvétel évében, 1580-ban újabb összegeket hitelezve megkezdte a szerencsi vár átépítését. A 15 évig tartó munkálatok három építkezési fázisra tagolódtak. A Némethy-féle palotát meghagyták, csupán annak övezőfalának vonalán alakítottak ki többszintes palotaszárnyakkal kerített belső udvart. A  ésőbbiekben kelet felé újabb két traktussal, dél felé pedig bástyás külső építménnyel, úgynevezett huszárvárral bővítették az erődítményt. Azt részben fa-, részben kőpalánkkal körbekeríttette, körbeárkoltatta, az árkot megtöltette vízzel, aminek a fölöslegét a mocsárba vezettette, mesterségesen megtartva az ingoványt. A külső várba egy tavon átívelő fahídon át lehetett bejutni. Utóbbi építkezések alkalmával kicserélték a Némethy-féle kőkereteket, kandallókat. Díszes, lábakon álló kályhákat állítottak, és újjáépítették a bábos külső lépcsőt, meg a tornácot. 

Közben Rákóczi pályája egyre felfelé ívelt. Volt egri főkapitány, királyi tanácsnok és több megyében ispán. Háromszor nősült. Első frigye során gyámja lett az árván maradt Magóchy gyermekeknek, és így 1602-ig haszonélvezőjévé vált a munkácsi radalom
és Tállya bevételeinek. Második házasságából három gyermeke született: György, Zsigmond és Pál. Eközben Szerémség török megszállása miatt megnőtt a hegyaljai, köztük a szerencsi borok iránti kereslet,  ami megsokszorozta a Rákóczi család jövedelmét. Mindezen forrásokból táplálkozva Rákóczi Zsigmond vagyona és befolyása fokozatosan nőtt, így az évek, évtizedek folyamán a Kamarának nyújtott hitelekért cserébe a szerencsi várban és uradalomban örök tulajdonjogot nyert 1603-ban. Ekkortájt az addig óvatosan politizáló magyar főúr szembeszállt a Habsburg-házzal és rövid idő alatt Bocskai István, és az általa vezetett szabadságharc támogatójaként Erdély gubernátora lett. Nevezetes eseménye Szerencs történetének a városban tartott Országgyűlés (1605. április 20.), ahol a főurak Bocskait Magyarország fejedelmévé választották. Bocskai hálából szabad királyi város címet adományozott Szerencsnek. Bocskai halála után Rákóczi Zsigmond lett Erdély fejedelme, de a megtisztelő titulust alig egy esztendeig viselte, aztán lemondott Báthory Gábor javára, hogy elkerülje a véres belháborúkat. 1608 végén bekövetkezett halálával Szerencs addigi fénykora is véget ért. 

Gyermekei közül György vitte legtöbbre, akit szintén erdélyi fejedelemmé választottak. Bár a szerencsi uradalom nagy része is reá szállt - miután Zsigmond öccse 25 évesen elhunyt, Pál pedig elköltözött az atyai házból - fő családi lakhelyül mégis Sárospatakot választotta, Szerencs pedig gazdasági-stratégiai birtok maradt. A vár ennek megfelelően funkcionált tovább, erről tanúskodik az a féltucatnyi inventum, azaz várleltár, ami ebből az időből fennmaradt. Hadászati jelentőségénél fogva nem kímélték az erdélyi Rákóczi Zsigmond fejedelemség és a Habsburg ház közötti villongások. Magát a Szerencs környéki uradalmat gyakran fosztogatták törökök, németek. 1644-ben a helyi tiszttartó átadta a várat a császáriaknak, amit Kemény Zsigmond seregei kemény ostrommal visszavettek. 1672-től fogva többször Habsburg kézre került, majd a XVIII. század elején az épület újra a Rákóczi-család birtokába jutott. II. Rákóczi Ferenc életének több eseménye kapcsolódik Szerencshez. A Bécsből hazatérő ifjú gyakran szállt itt meg feleségével együtt. Vallomások című önéletrajzi művéből megtudhatjuk, hogy a nyár elejét rendszerint Szerencsen töltötte. 1697-ben itt érte a hegyaljai felkelés híre. Később fontos találkozók, tanácskozások helyszíne volt az ősök kedves vára, ahol a hadvezér 1710. október 5-én járt utoljára. A vár épülete súlyosan megrongálódott a harcok, ágyúzások során, és ugyan felújították, megerősítették, megmagasították, megmaradt birtokközpontnak. Szolgált hajdúk szállásaként, magtárként, szebb napokat látott helyiségeiben ecetet, bőrt, terményeket tároltak. A Szabadságharc leverése után II. Rákóczi Ferenc uradalmai, köztük a szerencsi vár a Kincstárra szálltak, testvére, Julianna csak házassága okán tarthatta meg birtokrészét az Aspermont család tagjaként. A hajdani erődítmény ekkoriban többször is gazdát cserélt, végül a teljes épületegyüttest az Almássyak szerezték meg a XVIII. század közepén. Ők az északi tornyot elbontották, köveiből épült a plébániatemplom, és csupán a keleti szárny három traktusában maradtak lakóépületek. A szerencsi vár utolsó birtokosa a Szirmay család volt, akik a reneszánsz lépcsőt lebontva belső lépcsőházat készíttettek, majd a XIX. század végén a tó felőli oldalon teraszt csatlakoztattak a várhoz. Nagyjából ez az az állapot, ami a mai napig fennmaradt. Az ő koronás-rákos címerük látható a vár több falán. 

A II. világháborúban elpusztult a vár teljes belső berendezése, majd államosították és
különféle célokra használták épületét, amíg állapota oly kritikussá nem vált, hogy csak egy sürgős beavatkozás menthette meg. 1968-tól folyamatos kutató-feltáró munka mellett restaurálták, majd 1991. október 23-án adták át rendeltetésének az épületet, amelyben a Városi Kulturális Központ, a Városi Könyvtár és a Zempléni Múzeum kaptak helyet. Utóbbiban a régészeti, néprajzi, helytörténeti emlékek mellett 860.000 darabos (!) képeslap- és ex libris gyűjtemény is található. A hajdani huszárvárban kastélyszálló működik, a vár lovagterme és udvara pedig a város kulturális életének fontos helyszíne.
A 2010-2011-ben történt újabb felújítás során megújult a várudvar, a tetőzet, a kommunális helyiségek, komfortosabbá váltak a lakórészek, és új, nagy légterű közösségi helyeket alakítottak ki. Megújult a recepció a konyha, a gépészet a színházterem és a bástyarészhez épített terasz is. A felújított, korszerűsített épületegyüttes a jövőben kulturális, oktatási és turisztikai célokat szolgál majd és természetesen a Kolompos Családi Táboroknak is központi helyszíne marad. Kívánjuk mindenkinek, ismerje meg minél jobban a vár és a város történelmét, műemlékeit, látnivalóit, amihez ezzel a kis történelmi
összefoglalóval szeretnénk kedvet teremteni. Jó felfedezést!

Timár Sándor - Kolompos együttes

Nos, hol is kezdődjön a történet?

Elvált szülők gyerekeként mondhatnám, mennyit szenvedtem, mert az apám követelt minden apás hétvégén, és balhézott, ha valami porszem került a gépezetbe!

Nem, nem így történt. Apu, mai nevén Papa ugyanazt az életet élte, mint én ma. Hét közben próbák, táncegyüttesek: Bartók, Állami, Gyöngyös, meg egyéb vidéki együttesek, és a többi. Hétvégén pedig az épp aktuális versenyek, fesztiválok, tanfolyamok és egyebek. Nagy ritkán én is a képbe kerültem. Egy idő után – már nem voltam csecsemő – feltettek a buszra, s Apu leszedett onnan, hogy elnavigáljunk Hazaországba. Útközben mesélt. Ma a gyerekeim ezt úgy hívják: fejből mesélt. De annál csodálatosabb meséket sosem hallottam. A Metrón a Népstadiontól a Moszkva térig, a Moszkva tértől az 56-os busszal a Gesztenyéskert utcáig kis kacsákról, nagy kacsákról, kis pipikről, kakasokról, tanyasi állatokról. S ott, a Gesztenyéskert utcánál leszálltunk, hogy egy megállónyit még tartson a mese, s közben az útszéli fák könnyeit – a kisebb-nagyobb – gesztenyéket szedegethessük. A Nyéki útig összegyűlt egy nagy zacskónyi. Azokat én hazavittem, s próbáltam gyufaszálakból megalkotni a mesék szereplőit több kevesebb sikerrel. Azok a kis gesztenyék már elenyésztek, a fiatalságom is már a múlté, de azok a séták örökre a szívembe-lelkembe vannak vésve. Köszönöm a meséket PAPA! S várom, hogy az utánam jövők is megosszanak valami hasonló élményt!