A Szerencsi vár története


Láttuk már csokipapíron, és történelemkönyvekben, sőt, nyaranta a Kolompos táborokban a valóságban beszippanthattuk történelem illatú levegőjét is. Számos mulatságot tartottunk ódon falai közt, serény kézműves munka folyt hűs árkádjai alatt, némely szerencsések pedig a Huszárvár Kastélyszállóban pihenhették ki éjjelente a tábori élet fáradalmait, talán épp lovagokat, várúrnőket megidézve álmaikban. Számtalanszor kapcsolatba kerültünk a jelenével, a benne megtartott koncertek, mulatságok, és tánctanítások révén, írtunk a jövőbeni megújulásáról, megszépüléséről, de a múltjáról eddig kevés szót ejtettünk.


Pedig a szerencsi vár – mi másról lenne szó? – megérdemli, hogy gazdag történetébe belepillantsunk. Mert manapság, amikor a felújítás után a XXI. század vívmányai lépten-nyomon tetten érhetők a hajdani katonai erődítmény területén, nem szabad elfeled-keznünk arról, hogy a Wifi előtt több ezer esztendővel is volt itt élet és kommunikáció, tekintve, hogy az Alföld és a Zemplén hegység, valamint a Takta folyó és a Szerencs patak találkozásánál megfelelőbb hely alig kínálkozhatott egy majdan virágzó tele-pülés megalapítására. Már az Árpád-kor hajnalán, Szent István korában esperesi központ volt a Bogát-Radvány nemzetség birtokaként számon tartott Szerencs. Stratégiai jelentősége elmaradt ugyan a közeli Tokajétól és Patakétól mégsem lehet véletlen, hogy már a XII. században, a gyógyító tevékenységük miatt ispotályosoknak is nevezett johanniták egy monostort építettek a mai vár helyén. Egyes feltételezések szerint Szent János követőit és építményüket a tatárok pusztították el a muhi ütközet során. A monostor romjain épült meg a Bogát-Radvány nemzetség családjainak (Monakiak, Izsépiek, Dobiak, Lúcziak) kegyurasága alá tartozó bencés apátság, amely a XV. század derekán a Szapolyai család birtokába került. Szerencs ekkorra már a tokaji uradalom részévé vált, s ennek hozományaként meghonosodott a szőlőművelés. A Szapolyaiak befolyása révén 1490-ben „oppodiumi”, azaz mezővárosi rangot kapott, tarthattak vásárokat is, aminek az apátság is haszonélvezője volt.

                                                                       


A mohácsi vész után három részre szakadt ország csapongó történelmi szelei különféle uralkodói körök híveinek zászlajait tépdesték az egyre pusztuló építmény ormain. I.Ferdinánd és Szapolyai János hatalmi harcában Szerencs és a tokaji uradalom majd’ tucatszor cserélt gazdát, míg nem Némethy Ferenc, tokaji várkapitány 1557-ben komoly haddal elfoglalta Szerencset, és a monostort, amelynek köveiből erős „castellumot” építtetett. Némethy azonban 1565-ben elesett Tokaj ostrománál, így a város ismét a császáriak kezére került, majd az 1566-os tatárdúlás után szinte teljesen elnéptelenedett. A háborúskodásokban folyamatosan apadó kincstári tartalékok miatt Szerencs várát és uradalmát elzálogosították. Így kerülhetett 1580-ban 4000 forint kölcsön fejében 10 évre Rákóczi Zsigmond szendrői lovaskapitány birtokába Szerencs és környéke. Az új gazda jól sáfárkodott a reá bízott birtokkal. Még az átvétel évében, 1580-ban újabb összegeket hitelezve megkezdte a szerencsi vár átépítését. A 15 évig tartó munkálatok három építkezési fázisra tagolódtak. A Némethy-féle palotát meghagyták, csupán annak övezőfalának vonalán alakítottak ki többszintes palotaszárnyakkal kerített belső udvart. A  ésőbbiekben kelet felé újabb két traktussal, dél felé pedig bástyás külső építménnyel, úgynevezett huszárvárral bővítették az erődítményt. Azt részben fa-, részben kőpalánkkal körbekeríttette, körbeárkoltatta, az árkot megtöltette vízzel, aminek a fölöslegét a mocsárba vezettette, mesterségesen megtartva az ingoványt. A külső várba egy tavon átívelő fahídon át lehetett bejutni. Utóbbi építkezések alkalmával kicserélték a Némethy-féle kőkereteket, kandallókat. Díszes, lábakon álló kályhákat állítottak, és újjáépítették a bábos külső lépcsőt, meg a tornácot. 

 

                                                                                  

 

Közben Rákóczi pályája egyre felfelé ívelt. Volt egri főkapitány, királyi tanácsnok és több megyében ispán. Háromszor nősült. Első frigye során gyámja lett az árván maradt Magóchy gyermekeknek, és így 1602-ig haszonélvezőjévé vált a munkácsi radalom
és Tállya bevételeinek. Második házasságából három gyermeke született: György, Zsigmond és Pál. Eközben Szerémség török megszállása miatt megnőtt a hegyaljai, köztük a szerencsi borok iránti kereslet,  ami megsokszorozta a Rákóczi család jövedelmét. Mindezen forrásokból táplálkozva Rákóczi Zsigmond vagyona és befolyása fokozatosan nőtt, így az évek, évtizedek folyamán a Kamarának nyújtott hitelekért cserébe a szerencsi várban és uradalomban örök tulajdonjogot nyert 1603-ban. Ekkortájt az addig óvatosan politizáló magyar főúr szembeszállt a Habsburg-házzal és rövid idő alatt Bocskai István, és az általa vezetett szabadságharc támogatójaként Erdély gubernátora lett. Nevezetes eseménye Szerencs történetének a városban tartott Országgyűlés (1605. április 20.), ahol a főurak Bocskait Magyarország fejedelmévé választották. Bocskai hálából szabad királyi város címet adományozott Szerencsnek. Bocskai halála után Rákóczi Zsigmond lett Erdély fejedelme, de a megtisztelő titulust alig egy esztendeig viselte, aztán lemondott Báthory Gábor javára, hogy elkerülje a véres belháborúkat. 1608 végén bekövetkezett halálával Szerencs addigi fénykora is véget ért. 

Gyermekei közül György vitte legtöbbre, akit szintén erdélyi fejedelemmé választottak. Bár a szerencsi uradalom nagy része is reá szállt - miután Zsigmond öccse 25 évesen elhunyt, Pál pedig elköltözött az atyai házból - fő családi lakhelyül mégis Sárospatakot választotta, Szerencs pedig gazdasági-stratégiai birtok maradt. A vár ennek megfelelően funkcionált tovább, erről tanúskodik az a féltucatnyi inventum, azaz várleltár, ami ebből az időből fennmaradt. Hadászati jelentőségénél fogva nem kímélték az erdélyi Rákóczi Zsigmond fejedelemség és a Habsburg ház közötti villongások. Magát a Szerencs környéki uradalmat gyakran fosztogatták törökök, németek. 1644-ben a helyi tiszttartó átadta a várat a császáriaknak, amit Kemény Zsigmond seregei kemény ostrommal visszavettek. 1672-től fogva többször Habsburg kézre került, majd a XVIII. század elején az épület újra a Rákóczi-család birtokába jutott. II. Rákóczi Ferenc életének több eseménye kapcsolódik Szerencshez. A Bécsből hazatérő ifjú gyakran szállt itt meg feleségével együtt. Vallomások című önéletrajzi művéből megtudhatjuk, hogy a nyár elejét rendszerint Szerencsen töltötte. 1697-ben itt érte a hegyaljai felkelés híre. Később fontos találkozók, tanácskozások helyszíne volt az ősök kedves vára, ahol a hadvezér 1710. október 5-én járt utoljára. A vár épülete súlyosan megrongálódott a harcok, ágyúzások során, és ugyan felújították, megerősítették, megmagasították, megmaradt birtokközpontnak. Szolgált hajdúk szállásaként, magtárként, szebb napokat látott helyiségeiben ecetet, bőrt, terményeket tároltak. A Szabadságharc leverése után II. Rákóczi Ferenc uradalmai, köztük a szerencsi vár a Kincstárra szálltak, testvére, Julianna csak házassága okán tarthatta meg birtokrészét az Aspermont család tagjaként. A hajdani erődítmény ekkoriban többször is gazdát cserélt, végül a teljes épületegyüttest az Almássyak szerezték meg a XVIII. század közepén. Ők az északi tornyot elbontották, köveiből épült a plébániatemplom, és csupán a keleti szárny három traktusában maradtak lakóépületek. A szerencsi vár utolsó birtokosa a Szirmay család volt, akik a reneszánsz lépcsőt lebontva belső lépcsőházat készíttettek, majd a XIX. század végén a tó felőli oldalon teraszt csatlakoztattak a várhoz. Nagyjából ez az az állapot, ami a mai napig fennmaradt. Az ő koronás-rákos címerük látható a vár több falán. 

                                                                              

 

A II. világháborúban elpusztult a vár teljes belső berendezése, majd államosították és
különféle célokra használták épületét, amíg állapota oly kritikussá nem vált, hogy csak egy sürgős beavatkozás menthette meg. 1968-tól folyamatos kutató-feltáró munka mellett restaurálták, majd 1991. október 23-án adták át rendeltetésének az épületet, amelyben a Városi Kulturális Központ, a Városi Könyvtár és a Zempléni Múzeum kaptak helyet. Utóbbiban a régészeti, néprajzi, helytörténeti emlékek mellett 860.000 darabos (!) képeslap- és ex libris gyűjtemény is található. A hajdani huszárvárban kastélyszálló működik, a vár lovagterme és udvara pedig a város kulturális életének fontos helyszíne.
A 2010-2011-ben történt újabb felújítás során megújult a várudvar, a tetőzet, a kommunális helyiségek, komfortosabbá váltak a lakórészek, és új, nagy légterű közösségi helyeket alakítottak ki. Megújult a recepció a konyha, a gépészet a színházterem és a bástyarészhez épített terasz is. A felújított, korszerűsített épületegyüttes a jövőben kulturális, oktatási és turisztikai célokat szolgál majd és természetesen a Kolompos Családi Táboroknak is központi helyszíne marad. Kívánjuk mindenkinek, ismerje meg minél jobban a vár és a város történelmét, műemlékeit, látnivalóit, amihez ezzel a kis történelmi
összefoglalóval szeretnénk kedvet teremteni. Jó felfedezést!


Timár Sándor - Kolompos együttes

Nos, hol is kezdődjön a történet?

Elvált szülők gyerekeként mondhatnám, mennyit szenvedtem, mert az apám követelt minden apás hétvégén, és balhézott, ha valami porszem került a gépezetbe!

Nem, nem így történt. Apu, mai nevén Papa ugyanazt az életet élte, mint én ma. Hét közben próbák, táncegyüttesek: Bartók, Állami, Gyöngyös, meg egyéb vidéki együttesek, és a többi. Hétvégén pedig az épp aktuális versenyek, fesztiválok, tanfolyamok és egyebek. Nagy ritkán én is a képbe kerültem. Egy idő után – már nem voltam csecsemő – feltettek a buszra, s Apu leszedett onnan, hogy elnavigáljunk Hazaországba. Útközben mesélt. Ma a gyerekeim ezt úgy hívják: fejből mesélt. De annál csodálatosabb meséket sosem hallottam. A Metrón a Népstadiontól a Moszkva térig, a Moszkva tértől az 56-os busszal a Gesztenyéskert utcáig kis kacsákról, nagy kacsákról, kis pipikről, kakasokról, tanyasi állatokról. S ott, a Gesztenyéskert utcánál leszálltunk, hogy egy megállónyit még tartson a mese, s közben az útszéli fák könnyeit – a kisebb-nagyobb – gesztenyéket szedegethessük. A Nyéki útig összegyűlt egy nagy zacskónyi. Azokat én hazavittem, s próbáltam gyufaszálakból megalkotni a mesék szereplőit több kevesebb sikerrel. Azok a kis gesztenyék már elenyésztek, a fiatalságom is már a múlté, de azok a séták örökre a szívembe-lelkembe vannak vésve. Köszönöm a meséket PAPA! S várom, hogy az utánam jövők is megosszanak valami hasonló élményt!

 

Kolompos koncert Temerinben

 

Zombor után Temerinben is telt ház fogadta a magyarországi, autentikus magyar népzenét játszó Kolompos együttest. A helyi színházteremben a temerini, szenttamási, tiszakálmánfalvi és pirosi gyerekek hangosan dúdolták az ismert dallamokat.

A Kolompos együttes 1988-ban alakult, 1990-től kezdve muzsikálnak gyermekeknek, óvodákban, iskolákban, gyermektáncházakban ismertetik meg a kicsikkel a népzene, néptánc és népszokások alapjait. Vajdaságba is ezért érkezett az öttagú zenekar, ahol most a decemberi ünnepkört helyezték előtérbe, mondja Nagy Zoltán, az együttes vezetője.

– Az együttessel egyidőben már megszületett az a gondolat, hogy a decemberi ünnepkörről is mutassunk meg a gyerekeknek sok mindent, a régi szokásokat, a falubeli játékokat. Legfőképp három dolgot emelünk ki ilyenkor decemberben, a kotyolás, amikor megvarázsolják a gyerekek a faluban a tyúkokat, hogy tojjanak több tojást (ez ma nem fért bele a programba), megmutatjuk a Luca széke készítést, a Luca boszorkázós játékunkat, eljátszuk a betlehemes játékot is, ami nagyon vidám. Noha az eredeti szöveget megtartottuk, egy kicsit mai, hiszen a mai gyerekeket kell szórakoztatnunk. Nem az a célunk, hogy valamit bemutassunk, mint a múzeumban, hanem, hogy ott éljék át ők is azt az élményt, hogy nevessenek, szórakozzanak – fejtette ki.

– Az egyik legfontosabb az, hogy szeressük a gyerekeket, másrészt pedig, hogy szeressük azt, amit csinálunk. Mi a népzenét nagyon szeretjük. Ez az alap, és ha ez a kettő megvan, utána már csak meg kell tanulni, hogy hogyan próbáljuk továbbadni a gyerekeknek, hogyan lehet velük megszerettetni. Nem a mi bemutatónk a fő cél, a mosolygás és a tapsok learatás, az a cél, hogy ők ezeket a régi-régi zenéket, játékokat, dalokat és táncokat szeressék meg, valahol a szívükben legyen benn, és ha később hallják, ne utasítsák el, hanem fogadják magukba. Mi mindannyian népzenészek vagyunk és a fellépések során a régen is használatos hangszereket szólaltatjuk meg, mint például az ütőgordont, a furulyát, a hegedűt, a brácsát, a bőgőt, a citerát – tette hozzá a zenekar vezetője.

Barna György a hegedűt szólaltatja meg a fellépéseken, és mint mondja, különösen jó érzés a vajdasági közönségnek játszani: – Itt a Délvidéken, és ugyanez elmondható a felvidéki és az erdélyi közönségre is, közelebb éltek a természethez, a lelki dolgokhoz, ahhoz, hogy egymás szemébe nézzünk, és nem a kütyüt figyeljük. Le tudjuk olvasni egymás arcáról az érzelmeket, itt ezt még nem felejtették el. Óriási élet van itt a fiatalokban, és ez borzasztó nagy kincs. Ez Budepestről azonban nem minden esetben mondható el – hangsúlyozta.

A temerini és a zombori koncertet a Magyar Nemzeti Tanács a belgrádi Balassi Intézet – Collegium Hungaricum, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával szervezte meg.

Ádám Csilla

http://www.vajma.info/cikk/kultura/11544/Kolompos-koncert-Temerinben.html
2016. december 1. [21:18]

Kapcsolódó tudósítás:

Ünnepre hangoló gyerekműsor Zomborban a Kolompos együttessel

 



Értékteremtésből és hagyományőrzésből jeles - A Kolompos együttes előadásán jártunk

 2016-03-19


Forrás: http://www.igenelet.hu/cikkek/ertekteremtesbol-es-hagyomanyorzesbol-jeles--akolomposegyutteseloadasan-jartunk

Szilvási-Kassai Eszter írása az IgenÉLET portálról!

 Értékteremtésből és hagyományőrzésből jeles

Rendkívül kedves, nevelő, tanító, a gyermekek figyelmét maximálisan lekötő előadáson jártunk. A 25 éves Kolompos együttes március idusán számos helyszínen rengeteg kisgyereknek adta át a hazaszeretet és a nemzeti ünnepünk üzenetét. Az együttes minden alkalommal hangsúlyozza: bíznak abban, hogy a gyerekek később tudatosan teszik majd értékrendjükben a megfelelő helyre népi hagyományaink sokaságát, a népzenét és a néptáncot pedig felnőttként is szeretik és igénylik majd. 

 
Most Budapestre, egy óvoda tornatermébe jönnek. A kisgyerekek egész nap lázban égnek, hiszen délután a mulatságé lesz a főszerep. Találgatják, vajon mi lesz az előadáson, kik fognak fellépni, mit fognak mondani, hogyan kell majd táncolni. Ezer és ezer kérdés, és hozzá egy válasz van: Jönnek a huszárok!
 
A Kolompos együttes tagjai a legnagyobb titokban osonnak be az óvoda tornatermébe, hogy felkészüljenek a gyerekek által várva várt eseményre. Amikor pedig az ajtók kinyíltak: sikítozva rohannak be a kicsik, hogy aztán helyet foglaljanak az együttes tagjai előtt a tornatermi szőnyegeken. Tátott szájjal figyelik, hogy milyen hangszereket hoztak magukkal a zenészek: van itt medve hangot kiadó nagybőgő, cica hangon zenélő hegedű és egérke módjára cincogó tambura is. 
 
A kezdeti játék, éneklés és mondókázást követően pedig egy tanulságos mese elevenedik meg a szemünk láttára, melynek a kicsik is aktív résztvevői lesznek. Megjelent ugyanis Levente huszár, akinek szüksége van kis huszárokra és lánykákra is, hogy megvédjék a hazát. Kis kezek tucatjai lendülnek a magasba, mindenki a fejére akarja venni a piros csákót, a lányok pedig a fel szeretnék kötni a piros pöttyös kendőt. A csákóhoz kard párosul, a kendőhöz pedig keszkenő jár. A huszárok esznek, isznak, a lányok sürögnek-forognak, az ételeket alaposan megsózzák, hogy a daliás legények szerelembe essenek. 
 
Huszáros mesejáték
 
A huszárok azonban elindulnak a csatába, a szerelmes lányok pedig sírva intenek búcsút. Leventétől mindenki egy életre megtanulhatta a huszárok legfontosabb parancsát: "Ezt a zászlót soha el ne hagyd, ezt a zászlót kövesd egész életedben!" A gyerekek büszkén lengetik a piros-fehér-zöld zászlót, játszanak a kardjukkal és valóban úgy érezik: nekik most meg kell védeniük a hazát úgy, ahogyan több mint 160 évvel ezelőtt az igazi huszárok tették. A lányok sírnak-rínak, a győztes csatából azonban két nap után hazatérnek a huszárok és elkezdődhet a mulatság.
 
A gyerekek körtáncot járnak, a kis huszárok menetelnek, dobolnak, lengetik a nemzeti színű zászlót, miközben tekeredik a kígyó, aki rétes akar lenni. A mosoly pedig egyetlen percre sem olvad le a kicsi szájakról és a felnőttekéről sem. S hogy mi volt ennek az egy órás előadásnak az üzenete? Nos, talán az, hogy a mi felelősségünk az, hogy a márciusi ifjak továbbra is bennünk éljenek. A Kolompos együttes missziója pedig talán ezúttal is célba ért.

Szilvási-Kassai Eszter
Szilvási-Kassai Eszter

 


Emberöltő
2016-01-05


Különleges, jubileumi évadot kezdtünk meg 2015. decemberében: negyed százada, 1990-ben először muzsikáltunk kimondottan gyermek közönség előtt nagyjából fél tucat egri óvodában. Ezen alkalomból most megállunk egy sóhajtásnyi időre, visszagondolunk az elmúlt 25 esztendőre, fejet hajtunk azok előtt, akik részesei voltak ennek a nagyszerű folyamatnak, de már nem lehetnek közöttünk és néhány gondolat erejéig visszaemlékezünk a kezdetekre is.

25 Amikor egy kis ember elfújja élete első születésnapi gyertyáját (ha sikerül…), arra csak az ez alkalomból készült fotók segítségével tud visszaemlékezni. Amikor eléri az első X-et, már van valami fogalma a világról, s úgy érzi, ő már nagyfiú/nagylány. Tizenöt évesen már határozottan bölcsebbnek, okosabbnak, tapasztaltabbnak és modernebbnek gondolja magát, mint a szülei, tanárai. Húszévesen már érettnek, felnőttnek mondják, és ilyenkor kezdi először azt gondolni, milyen jó is volt a gondtalan gyerekkor. Huszonöt évesen már benne van az Élet sűrűjében, komoly döntéseket hoz, önálló lesz, családot alapít, gyermeket nevel, dolgozik, tanul, értéket teremt.

Negyed század nagyon hosszú idő egy felcseperedő ember életében, ám ha lehet, még hosszabb idő egy olyan néhány fős alkotóközösség történetében, mint a Kolompos együttes. És mégis, ez a gyerekek közt eltöltött emberöltőnyi idő inkább konzervált, mintsem megvénített volna bennünket. Igaz, néhány csapattárs, akivel együtt kezdtünk, más irányokba indult el egy idő után, de immár 15 éve változatlan felállásban járjuk Útjainkat.

Az első mindezek közül Egerbe vitt, ahol egy agilis intézményvezető a város több óvodájába szervezett „ovis táncházat” 45 percben. Ez ma olyan átlagos kérés, mintha egy belvárosi kávézóban rendelnénk egy bécsi melange-ot. De ne feledjük, 1990-ben járunk, icipicivel a nagy politikai változások kezdete után. Sokak szemében ekkor a táncház, még mindig egy reakciós boszorkánykonyha, egy idejét múlt „trágyaszagú” kultúrcsökevény, amivel most a kicsinyeket akarjuk „megfertőzni”.
A másik bizonytalanság, sőt, kétség önmagunkban támadt fel, hiszen igaz, hogy addigra már bejártuk keresztül-kasul Európát, ahol az estélyi ruhás-öltönyös hölgyektől-uraktól kezdve a megállapíthatatlan identitású altereken, punkokon, hippiken keresztül a távolba szakadt magyarokig sok ezren örültek a muzsikánknak - na, de mit ért ehhez egy csapat 3-6 éves gyerek? Honnan tudnák, mik azok a hagyományok, meg kultúrkincsek, meg, hogy hol van Erdély? Egyáltalán hogy bírnak 45 percig táncolni? (Bírnak, sőt!)
Kicsit úgy éreztük magunkat az első ovis előadásokon, mint amikor a gladiátor belép az arénába, s nem tudhatja mi lesz a játék vége, de a kezdeti szorongást hamarosan kellemes, sőt csodálatos csalódás követte. Persze cselesek voltunk ám! Táncházat? Háromnegyed órát? És a zsák bolha ezer felé ugrik?! Nem ám, először barátkozzunk össze! A gyerekek és a hangszerek, a gyerekek és a Kolompos. Aztán meséljük el, mi szél hozott ide, mert hát közeleg a Karácsony, és a muzsika és a tánc is ajándék. És persze a mese és a játék is! Tudjátok, mi az a Lucázás? És a Betlehemezés? Nem? Akkor énekeljünk, és segítsenek a hangszerek is! Valami ilyesmi hangozhatott el az első ovis előadásainkon, amikor is egymást túllicitálva igyekeztünk a gyerekek bizalmába férkőzni, majd feloldásként következett a táncház Benedek Krisztinával. Az egyik óvodában kapott ízletes ebéd közben izgatottan ecseteltük a délelőtt történéseit, majd következtek a délutáni műsorok, s hullafáradtan, de elégedetten fejeztük be az első „ovis napunkat” Egerben.

Mondani szokták, hogy a puding próbája az evés. Nos, ez a lakoma remekül sikerült, így a következő hónapban ismét meghívtak. De januárban már nem mesélhettünk a Karácsonyról, ezért összeszedtük, milyen érdekes szokások léteztek az újesztendő havában, s a barátság elmélyült a gyerekekkel. Lassan beletanultunk az előadások dramaturgiájába, felosztottuk a szerepeket, s aztán lett egy mesélő is. Megalkottuk a „műsoríveket”, amiket kicsi kockákból építgettünk, s amelyeket tetszés szerint „legózhatunk” össze azóta is.
Alig egy év múlva már Szürettől Pünkösdig minden hónapra összeállítottunk egy-egy gyerekműsort. Közben szárnyra kapott a híre mindennek, és kézről-kézre adták az elérhetőségünket. Ennek eredőjeként következő évben már Csepelen és Budaörsön is elindultak az ovis koncertek, és egyre gördülékenyebben vettük az akadályokat. Még az sem gátolt bennünket, hogy a zenekarunk időről időre átalakult, s hogy bizony bőségesen akadtak infrastrukturális „fekete lyukak”, hiszen a mobiltelefónia még gyerekcipőben járt, az Internet még afféle science-fiction szegmensként szerepelt az élenjáró tudományos lapokban, és motorizáció szinten is csupán a Wartburg és a Dacia közt tengődtünk. 
Akkoriban még kísértünk táncegyütteseket is és mindenfelé portyáztunk Nyugat-Európától Kanadán keresztül Japánig leginkább a nyári fesztiválszezonban. Ám az év közbeni tevékenységünk egyre inkább az óvodákban és iskolákban zajlott már. Több helyütt a jeles napokat feldolgozó koncertsorozatunk a nevelési program része lett, így számos óvodába, iskolába havi rendszerességgel jártunk. A kilencvenes évek első felében Bodza Klára énekművésznővel közös koncertkörútra indultunk az Országos Filharmónia szervezésében így egyre több gyerkőc ismerte meg szerte Magyarhonban a Kolompos együttes nevét, muzsikáját és vicces tagjait, akik az ezredfordulóig viszonylag sűrűn cserélődtek. Ekkor már Gábor volt a bőgősünk, aztán 1998-ban csatlakozott Levente, 2000-ben pedig Gyuri, és ezzel be is fejeződött együttesünk evolúciója. Az arculatunk tehát sokat változott a szellemiségünk azonban nem.

Az új évezreddel új időszámítás is kezdődött a Kolompos életében. Addig sem voltunk tétlenek, sőt, a jelenleginél többet vállaltunk, azóta azonban – örvendetes módon - számos „Kolompos-csemete” érkezett közénk így az is fontos szempont lett, hogy a családra is jusson idő. Lassan kihátráltunk a táncegyüttesek mögül, s ahogy születtek a mesejátékaink, úgy sokasodtak a művelődési házas meghívások, majd a gyermektáncházak. Már nem csak Bodza Klárával jártunk vidékre „filharmóniázni” és már nem csak „filharmóniázni” jártunk vidékre. Ekkoriban találkoztunk Levente Péterrel, akit gyerekkorunkban még Móka Mikiként ismertünk meg, s akivel aztán évekig tartottunk közös, interaktív koncerteket szerte az országban. 1998-ban zenei házigazdái lettünk a TV2 „Homokvár” című gyermekvetélkedőjének, amely a legnézettebb műsorrá nőtte ki magát a hétvége reggeli idősávban, s amelynek televíziós felvételei során alkalmunk nyílt megismerkedni Fecske Csaba költővel, akinek azután több versét is megzenésítettük.
Ezzel a munícióval éreztünk a kétezres évekbe, amikor céggé is alakultunk és 2001-ben megjelentettük első CD-nket az „Egyszer egy királyfi”címűt, amit aztán nyolc újabb követett, és napvilágot látott két Kolompos DVD is. Ezekből azóta több tízezer lelt gazdára és hallgatják, ovikban, iskolákban, gyerekszobákban és persze utazás közben autókban.

Fontos további vívmánya ennek a negyedszázadnak a Kolompos Családi Tábor, amit 2016-ban 13. alkalommal rendezünk meg. Ez az esemény egy olyan híd, amelyen keresztül a szülők a nézőtéri passzivitást maguk mögött hagyva átsétálhatnak a mi oldalunkra, ahol rengeteg élmény várja őket is, épp úgy, mint a kisebbeket. Bízvást mondhatjuk, hogy aki járt már Szerencsen a táborunkban, utána nem ugyanúgy látja a világot mint előtte és hozzánk is közelebb kerül.

Eltelt hát 25 esztendő, eltelt a Dacia-Wartburg korszak, már nem pénzbedobós fülkéből telefonálunk, és nem rettenünk meg egy négyszáz fős tornatermi koncerttől, mert van hangosításunk. Nincs már kazettánk, viszont a zenéink a világon bárhonnan elérhetők az Interneten keresztül és nem fényképezünk már filmtekercsre, ám amit a telefonjainkkal lencsevégre kapunk és közzéteszünk a világhálón azt a következő pillanatban ezrek megtekinthetik szerte a Földgolyón. Már kevesebbet utazunk külföldre, mégis mindenütt „ott vagyunk”, mintha összement volna a világ. Kicsit megőszültünk, lett egy-két odaillő ráncunk is és rengeteg dolog változott körülöttünk, egyvalami azonban nem: a gyerekek és a magyar értékek tisztelete, szeretete, s remélhetően ez ad további erőt nekünk a folytatáshoz is.
„Kezdődjön, kezdődjön!” – szokták skandálni a gyerekek az előadásainkra várakozva. Nos, kezdődjön hát a 25. jubileumi évad és az új esztendő, amihez minden kedves barátunknak, partnerünknek egészséget, boldogságot, jó szívet-lelket és sok sikert kívánunk!

Kolompos együttes
Kolompos Hirlevel
Egyszervolt.hu